Valami furcsa érzéssel ébredtem reggel. Nem volt se jó, se rossz, de mégis volt valami különleges az ébredésemben. Mintha álmodtam volna, csak nem emlékszem. Hadd idézzem fel.

Amikor este lehunytam a szemem, elindultam fölfelé. Meg akartam fogni a csillagokat, mert az a sok kis apró gyémánt sokat érne nekem. Csináltatnék belőle egy nyakláncot. De ahogy mentem fölfelé, egyszer csak egy furcsán ismerős hellyé alakult minden, egyik pillanatról a másikra, semmi átmenet nem volt közte. A tengerparton voltam. A hullámok nyaldosták a partot, de nem hallatszott a hangjuk.Olyan volt, mintha le lett volna némítva... a tengerpart. De ez nem tűnt furcsának, sőt megnyugtatóan jó volt ez a csend. A hold akkor volt, mint egy toronyóra, meg is tetszett, úgyhogy beléptem az ablakán.

A Holdon túl volt egy nagy tölgyfa. A tölgyfa egyik ágán egy nagy hinta lógott, úgyhogy elkezdtem hintázni, hiszen én azt nagyon szeretem. Följebb és följebb és följebb és följebb és följebb. Itt más nappal volt valamiért, vagy csak a Hold változott volna át, nem tudom megmondani. Olyan jó volt. A szél fújta a hajamat, és egy fájóan édesen szeretett illat volt a levegőben. A tekintete is benne volt ebben az illatban. Az alakja, a bőre puhasága, a léte. A csókja. Ahogy ajkai lágyan megérintenek. Behunytam a szemem. Szeretem, szeretem, szeretem.

Amikor újra kinyitottam a szemem a földön feküdtem. Egyedül. A csillagokat néztem az égen, és elképzeltem, milyen lehet az összes csillagot és csillagrendszert egyszerre látni és ismerni. Megszédültem a gondolattól. Rózsaillatot éreztem. Egy halk sóhaj, meg egy apró kacaj. Aztán elmerültem egy mély fekete lebegésben, amely nem emészt el, hanem pihentet. Mert ott nincsenek érzések. Minden csendes és nyugodt. Ott pihen a szívem, ha elfárad abban, hogy szeressen. Mert szeretni nehéz. Szeretni szinte lehetetlen....

Ekkor felébredtem.