Idén betöltöttem a 25-öt. Azt mondják mérföldkő, mégsem érződik annak. Azt mondják, most már biztosan felnőtt vagyok, hiszen már közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz. Azt mondják... Sok mindent mondanak. Nemrég egy álomvilágban jártam, ahol nem ismertem fel magam. Furcsa dolgokkal találkoztam, amik a részem és mégsem, az egészem és a semmim, az igenem és a nemem furcsa keveréke. Álmodtam újra színekről, amik azt hazudták, hogy ebben a világban nőként igenis lehetek boldog. Megint belegabalyodtam a nőiségről és nőiességről szóló definíciók kavalkádjába és gondolkodtam el azon, mégis hol van a helyem ebben az őrült világban.

Több mindenre jutottam, de egyik végkifejlet sem elégítette ki az igazságérzetemet. Mert mégis mi a célunk a világban? Bebizonyítani a férfiaknak, hogy nincs rájuk szükségünk? Sok nő próbálta meg, de meg kell nyugtatnom mindenkit, erre már van diagnózis, a feminizmus csapdájának hívják. Mondanám, hogy nekem soha senki nem mondta el, hogy nőként akkor és úgy lehetsz igazán teljes, ha összekötöd egy férfival az életet, és a termékenység áldozatát teszed le az élet oltárára. De tévedés lenne, mert sokszor hallhattam ezt az anyámtól, és természetesen, mint minden következő generáció, félig legyintettem rá, meg vállat vontam, hogy majd meglátom, hogy ugyan nekem merre áll a jövő szekerének rúdja. Túlragozott képrendszerek. Aztán most itt vagyok, nap mint nap helyt állok egy szakmában, ami inkább tényleg férfiaknak való, és a közvetlen munkatársaim 95%-a férfi, és nekem is férfivá kell válnom, hogy hiteles legyek. Kifordított zokni lettem. De az a csúnya fajta, amelyiknek így nincsen mintája, csak szöszök és csomók tömkelege. Szerintem egészen jól helyt állok, de azt érzem (bár jelentem, az érzésekkel még mindig hadilábon állok, ám legyen, szóval azt érzem), hogy ez így nem helyes. Mondhatni nőietlen. És ha valami, hát az nem lennék, mindegy, ez jutott. Vagy a döntéseim láncolata ide húzta az életem. Hátha holnap jobban értem, és kibogozom ezt a furcsa, szokatlan, anti-feminista gondolatot.

Furcsa érzés. Boldog vagyok. Van, hogy órákon keresztül ülök és mosolygok. Energiával teltem meg és szebbnek látom még a szürkébb, borúsabb napokat is. Kaptam egy lehetőséget, igen nagy kockázati faktorral, és beleugrottam. Eddig úgy látom, megérte. Nagyon szeretek tisztán látni, emiatt kellemes bosszúsággal érzékelem az elmémet elborító rózsaszín ködöt. Standard kép. Bizsergek, motiválódom és élek. Igazán élek.

Mindebben rám talált egy igen furcsa szomorúság. Az a fajta, ami a nagy változások előtt mindig rám tör. Mély és szép és őszinte. Tudni akartam, mi az oka. Hiszen szeretek mindent tudni. Mindig mindent. Is. Hát nézegettem, vizsgálgattam. Megböködtem. Belepiszkáltam. S akkor egyszer csak alakja lett. Formálódott és megmutatta magát. Ez a szomorúság bennem egy gyász. Olyan lehetőségek és dolgok vesztesége, amik még meg sem történtek. Érzem benne, hogy miről kell lemondanom annak érdekében, hogy ebben az új és szép és különleges boldogságban teljes lehessek. El kell engednem az egyedülálló nő képét. Engednem kell, hogy a nőiségemet annak termékeny teljességében éljem majd meg. El kell engednem a karrierista, ambiciózus, konok, mindenen és mindenkin keresztül gázoló nőt. El kell engednem az egyedül bejárom a világot nőt. El kell engednem a mindent megoldok egyedül, hiszen nincs szükségem senkire nőt (ez utóbbi kifejezetten kattant, egy kissé keserű és valahol örülök, hogy megszabadulok tőle). S ugye minden alkalommal, amikor feladunk valamit magunkból, vagy bármiből, az valahogyan gyászfolyamat. S hogy mi leszek ehelyett?

Leszek a nő, aki érzi, hogy szeretik. Leszek a nő, aki elhiszi, hogy gyönyörű. Leszek a nő, aki elhiszi, hogy vonzó. Leszek a nő, aki otthon lesz egy szívnek. Leszek a nő, aki elfogadja, hogy az élet csak rajta keresztül jöhet a világra. Nő leszek igazán. Ennek legszebb, legteljesebb formájában. Kapcsolódni fogok. Érezni. Szeretni. Sőt. Kapcsolódok. Érzek. Szeretek. Élek. És hihetetlenül boldog vagyok.

Jól emlékszem rá, amikor általános iskolában először kezdtük tizedestörtre átváltani a törteket. Gyakoroltuk az írásban osztást, és jó darabig egészen addig számoltunk, amíg vagy nem maradt maradék, vagy ráleltünk a számon belül az ismétlődésre. Egy nagyobb szám esetén akár 16 tagú is lehetett egy ilyen ciklus. 

Szerettem a számokat. Szerettem, hogy végtelenek. Hogy a tizedesvessző után még olyan sokáig folytatódnak... Aztán egyszer egy fizikaórán sebességet kellett számolni. Egy köztes számolásnál egy végtelen szakaszos érték jött ki, és én nem tudtam tovább számolni. Egy ilyen sokjegyű számmal már nem tudok fejben mit kezdeni. Amikor a tanárom számon kérte, hogy miért nem csináltam meg a számolást, megmondtam, hogy nincs vége a részeredménynek. Félig felháborodva és nagyon értetlenül megmondta, hogy fölösleges mennyiségű tizedesjegyet írtam fel, elég egy, vagy maximum kettő. 

Én csak ültem, és nem értettem. Miért vágjuk le a számról a végét? Miért csonkítjuk meg? Olyan szép egyben, harmonikusan ismétlődve... Hogy lehet, hogy ez a rengeteg számjegy értéktelen? Fölösleges? Ha azt mondjuk, hogy a mikrovilággal nem kell törődni, mert olyan kicsi, azzal eltöröljük az "életnagyságú" dolgokat is. Bár mi is az, hogy életnagyságú? Az atom méretét józan ésszel nem neveznénk életnagyságúnak, de akik az elemi részecskékkel foglalkoznak, tudják, hogy vannak olyan méretű dolgok (amik ugye felépítik az atomot), amikhez képest egy atom is hatalmas. Mintha a Nap méretét hasonlítanám egy almához. A Naphoz képest egy alma is csak mikroszkopikus...

És én csak ültem ott, 13 évesen, és elszomorodtam. Minden egyes alkalommal, amikor számolnom kell el fog veszni egy kicsi a végtelenből, aminek a nagyságát még csak akkor kezdtem értelmezni. Nyilván azóta sem sikerült felfognom vagy megértenem a végtelent. Gyakran beszélünk olyan dolgokról, amikre van szavunk, de képességeink korlátoltsága miatt nem érezzük át a jelentőségüket. 

Hamar túltettem magam ezen a dolgon, és azóta könnyeden alkalmazom a kerekítést. Már nem jut eszembe, hogy minden alkalommal elárulom azt az értéket, aminek a nagy részét elhanyagolom. De néha, amikor eszembe jut az a pillanat, újra és újra elszomorodom. Mert elveszem az egyediségét egy számnak azzal, hogy egy viszonylag közeli kisebb vagy nagyobb értékkel egyenlővé teszem.

Rohadt kurzor... Néz rám, villog. Gúnyolódik velem. "No mi van? Nincsenek szavaid? Mondandód az van... Mindig van... De itt vagy egyedül... Senki nem fogja szavakba önteni, ami benned van. Különben is, mit akarsz ezzel elérni? Senkinek nem számít, hogy éppen te mit gondolsz. Vagy hogy te éppen mit gondolsz..."

Rohadt kurzor. Igaza van. Gondolatok szakadtak belém, és vesznek el a hétköznapokban. Feldolgozhatatlanság, unalom, meleg van. Több, mint hét éve vagyok 16 éves. Kezdem unni. Néha azért rájátszom, élénk színeket veszek fel és duplafonatban viselem a hajam. Máskor bosszant. Nem valami kellemes ilyen sokáig megragadni egy életkorban. Már egy diplomám is van. 16 évesen... Az emberek megrökönyödnek, amikor kiderül az életkorom. Aztán mentegetőznek, hogy később majd örülni fogok neki, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Majd legközelebb bekenem az arcom korommal, hátha segít.

Közben mindenféle történik a világban. Engem meg hidegen hagy. Foglalkoznom kéne a klímaváltozással, de csak annyit teszek hozzá a dolgokhoz, hogy lebomló fogkefét használok, minimalizálom a műanyaghasználatomat, a szelektív kukába teszem, ami odavaló, és van rebögrém a kávéhoz. Rengeteg kávét iszom. Nagyon szeretem. 

Ma azon gondolkoztam, hogy mindenki ír. Tele vagyunk gondolatokkal, amikkel tele akarjuk kiabálni a világot. Francba már... Vissza kéne szoknunk arra, hogy inkább olvasunk. Hogy ne telekiabáljuk a világot, hanem egy kicsit csöndben legyünk. Én akarok olvasni. Ma újra elkezdtem az egyik kedvenc könyvem. Kellemes. Érdekes. Már hiányzott. 

Igen érdekes kapcsolatom van a könyvekkel. Megőrülök az illatuktól, és nagyon szeretem birtokolni őket (vagy azokat?). Gondolatokat őriznek. Olyanokat, amikkel tudok azonosulni és olyanokat is, amikkel nem értek egyet. Minden álláspont meg lett már fogalmazva egyszer, mi csak ismételgetni tudunk. "Ez a világ a lehetséges világok legjobbika" (Leibniz). Elég nagy szívás. Nem akarok belegondolni, hogy akkor a többi világ milyen lehet. Talán nem is érdekes. Talán csak rá kell jönnünk, hogy a mi pici életünk kinek és minek számít. 

Az a rohadt kurzor... Kényszer ez. Függőség. Kiadni a gondolataimat. Hagyni, hogy folyjanak a szavak, még akkor is, amikor kicsit üresek és kicsit keserűek. Holnap talán már jobb lesz. Mindig remélem, hogy holnap jobb lesz. Mi lenne, ha az a holnap ma lenne?

Ebbe az érzésbe belehaltam. Jó és szép érzés volt. Otthon voltam benne és boldog voltam. Pedig féltem, nagyon féltem, hiszen ő egyszer már összetörte az én kicsi szívem, mégis neki mertem adni másodjára is. Ilyen ostobaságokra képes engem rávenni a szerelem. De igazán nem tehetek róla. 

Én voltam a legszebb nő a világon attól, ahogyan a szemembe nézett. Amikor megölelt, biztonságban éreztem magam. Amikor először megcsókolt, egy pillanatra meghaltam. Az a csók igazán gyönyörű volt. De ennek a kapcsolatnak is vége lett. Nem figyelmeztetett elég hangosan a fejem, hogy elmúlhat, hogy küzdenem kell, hogy vigyáznom kell. Lesben állni, nehogy valami butaságot csináljak vagy mondjak. Mert annyi múlik ezen! Mert egy rossz mondat, és elmenekül. Mert ő nem tud küzdeni. Mert már nem mer küzdeni. 

S most rám ragasztotta az átkát. Nem küzdöttem. Nem mondtam neki, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Nem mondtam neki, hogy ne adja fel, hogy ne adjuk fel. Nem kértem, hogy csak egy kis időt adjon még nekem, hátha megnyugszik mellettem. Űzött, bolond szív az övé, azt hiszi minden szerelem olyan lesz, mint az első. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy szerelmes belém? Tudtam, hogy nem hinné el. Mert nem ismeri a szerelmet. Ezt a következetlen, rózsaszín káprázatot. Mindig más formában jelenik meg, és tudni és ismerni kell. Ostobaság... ostobaság.

A szerelem a romantikus lelkek tündérmeséje. Olyanoké, akik ha nők, hisznek abban, hogy megérkezik egyszer egy lovag azon a fehér lovon, s ha férfiak, akkor elhiszik, hogy ők ilyen lovagok. Olyanoknak való, akik nem tudnak két lábbal a földön járni, mert még egyszer sem zuhantak le a felhők közül, hogy megtanulják. 

De nekünk, akiknek meg kellett már tanulnunk felállni, nekünk csak józanabb verzió jut. Látjuk kívülről a saját szívünket és próbáljuk a jó irányba terelgetni. De még akkor is előfordulhatnak ilyen baklövések, hogy megengedjük valakinek, hogy kétszer törje össze. S csak annyit tud rá mondani a másik, hogy "Bocsi, Süni. Megszúrtam a hasadat?" Megszúrtad a szívemet.

Csend. A talpunk alatt ropog a hó. A fák fehérek tőle és a köd titokzatos csönddel tölti meg a tájat. Csak megyünk egymás mellett. Ő és én. Valahol azt érzem, beszélnem kellene. De olyan jó most ez a csönd. A kis kék szánkó szalad utánunk. Én élvezem a csöndet és hogy ő itt van. Velem. De beszélnem kellene. Annyi mindent szeretnék elmondani, de nem találom a szavakat. Csak nézem a fákat, ahogy a hótól lehajlanak az ágaik, a padokat, a ködöt... bámulom ezt a csodát. Csikorog a hó. Csikorog, csikorog, csikorog. 

Rám néz. Nevet a szeme. Én rettenetesen zavarban vagyok, mert az én ötletem volt, hogy itt legyünk, de nem tudok beszélni. Utálom, amikor belém szorulnak a szavak. Hiszen mesterüknek tartottam magam! Mindig tudom, mikor mit kell mondani, na meg hogy hogyan. De most nem megy. Nem megy! Nagyon szép szeme van. Mindig elveszem benne. Mosolyog. Vajon ő is zavarban van? Á, tuti nem. Az nem vall rá... Tényleg mondanom kell valamit.

-Varázserdő - suttogom végül és ő rám nevet. 

Ezután csúszkálunk egy jót, bolyongunk az erdőben és nevetünk. Nagyon sokat nevetünk. A fák és a köd is velünk kacagnak, s én csak élvezem, hogy megint gazdagabb lettem egy emlékkel. Egy emlékkel, amiben ő van benne. Velem.