Falmászás. Ma más volt. Ma gondolkozás és rettegés nélkül másztam fel a fal legtetejére. És nem csak az egyik falon, hanem mindegyiken. Legyőztem volna a tériszonyom? Nem gondolnám, ezt a félelmemet ennél erősebbnek és makacsabbnak ismerem.

Ahogy mész fölfelé először csak a füledbe súgja, hogy sok lesz az, aztán beljebb furakodik az agyadba, a szívedbe, míg végül már nem te irányítod a végtagjaidat, hanem a tériszony. Remeg a lábad, és akármennyire igyekszel megfeszíteni magad, legyőzni ezt a furcsa rosszat, nem megy. Mintha nem is ismernéd a végtagjaidat. És akkor hagyod, hogy legyőzzön, szólsz a biztosító emberednek, hogy lejössz.

Az elmélet egyszerű: a másik elbír, megtart, vigyáz rád. A fal két tonnát elbír. Talán olyan ez, mintha egy hangya rettegne, hogy kidől a fenyőfa, amikor mászik föl a törzsén. Mi csak nevetünk rajta, hogy butaság, egy hangyának nem kell félnie a fenyőfán. Nekünk sem kell félni a falon.

S hogy miben volt ma más? Nem jött a hang. Nem suttogta, hogy már elég lesz, elég magasan vagy a fal felén is. Arra jutottam, hogy ez azért lehet, mert nem aludtam ki magam (három óra nekem nem elég, de az a fránya zh mégiscsak holnap lesz...), és nem tudtam felfogni, hogy milyen magasan vagyok. Hogy nem foglalkoztam azzal, hogy milyen magasan vagyok. Ez jó érzés volt.

Az élet is olyan, mint a falmászás. Vagy te, aki mászol, döntést hozol, hogy hova lépsz, merre kapaszkodsz. És van Isten, aki megtart. Aki egyszerre a kötél, ami megtart, a biztosító személy, aki megtart, és a fal, az út, amin haladsz. És pont ezért nyugodtan mászhatsz, mert egészen biztosan nem fogsz leesni a földre, hogy összetörd magad. Ne engedj a tériszonynak, ami vissza akarna tartani. Mássz bátran, és hittel... :)