Állok szemben a fehér fallal. Íme, a feladat. Színnel, élettel megtölteni. Jelentést adni neki, érzéseket, hogy ne legyen olyan üres, olyan fehér. Ismeret. Erre lesz szükség. Hogy megismerjem, milyen is ez a fal. Az érzéseit, a tulajdonságait az erényeit. Már most szeretem, bár még nem látom, még nem tudom, mit szerethetek benne. Még fehér, még ismeretlen.

Mellettem a földön a festékes vödrök. Minden színből van itt, hogy a fal minden színét megismerhessem. Hát kezdem. Elsőként vörössé válok. Hozzáérek, s azonnal elkezd kirajzolódni belőle a szenvedély. A tűz, a szeretet, a vadság, a vágyai. Izgalmassá válik. A vörös számomra vonzó szín, s ezen a falon sok vörös minta van, s gyönyörűen átszövi az egészet vad szenvedélyével.

A sárga következik. Én sárga leszek, s a fal ismét elkezd mesélni. Boldog múltról, örömről, kacagásról. Csodákról, gyermekkacajról, barátságokról. Szép sárga ez, a falnak része, s én ezt is megszeretem.

Kék. Szomorúság. Alig érek hozzá ezzel a színnel, elönt, eláraszt. Fájdalmak, nehézségek, elveszített szeretett személyek. Nézem, nézem, és azt érzem, ez egy kedves, gyengéd fal, szeretettel s szomorúsággal... de tudom közben, hogy én nem gyógyíthatom meg. Csak szerethetem. Szerethetem.

Kezem már a zöld festékért nyúl. Sportok, túrák, tisztelet színe ez. A természet és tudomány szeretetének a színe. S ezzel is olyan gazdag és szép minta épül ki az eddigi színek közé, hogy belekönnyezem. Tudom, hogy ilyen rövid idő alatt esélyem sem volt feltérképezni, hogy mennyi csoda rejlik benne, de ezek a csodák, amiket eddig megismertem, lenyűgöznek. Megszeretem őket, mindennél jobban.

S ahogy a többi színt is sorban felviszem, olyan gazdag és gyönyörű minta tárul a szemeim elé, amiről már évek óta álmodtam. Megtaláltam, a mesélő falat, amit eddig kerestem. A falat, amit tisztelhetek. A falat, amit igazán megszerethetek. Mert a színek teljes gazdagságukkal ragyognak rajta. S az élet aranyerezete szövi át az egészet. Nem én alkottam, a fal ilyen. Minden fal egy történet.