Mióta leégett a kollégium, nem írtam.

Senkinek. Se magamnak, se a külvilágnak. Megkeményedtem. Elfelejtettem, hogyan kell hinni a csodákban, az álmokban, az életben...

De elég volt. S mégsem megy. Szavakat keresek, pedig korábban a szavak találtak meg engem. Történeteket mesélnék a nyárról, a világról, az egyetemről. Akár még a szerelemről is, mint korábban. Nagyon sokat meséltem a szerelemről, mert folyton abban az elvarázsolt, lilásrózsaszín világban éltem. De fel kellett ébrednem. És félek, hogy nem lesz könnyű visszaaludni. Már ha ugyan menni fog...

Visszavágyom a felhők közé. Az álmok és csodák birodalmába. A csodálkozó arcok látványára, hogy hogyan lehetek még mindig ennyire gyerek... Szeretnék újból úgy érezni, és hinni, ahogyan ezt egy gyermek teszi. Őszintén és tisztán. Szeretném, ha újra el tudnám felejteni a mi lesz holnap? kérdést, hiszen nem éri meg már ma aggódni érte. Szeretném megérinteni a csodákat. Újból mélyen magamba szívni a szerelem illatát. Naplementét, csillagokat nézni, futni a széllel, nevetni a Napba... szeretnék újra élni.

De ehelyett ülök a közönyben. Keményen küzdök célokért, melyek még elérhetőnek látszanak. Hagyom, hogy a napok folyjanak, mint a homok az ujjaim között... Belemerülök egy mély és nehéz semmibe, és itt is maradok. És itt is maradok...