Elfelejtettem. Hogy mit is? Nem tudom. De megint egy régi arccal álmodtam. Vagy nem is. Nem álmodtam senkivel. Csak az üres semmi zakatol a mindenben. Nő vagyok. Nő vagyok? Nő vagyok! S vajon ebből mi következik? Mi minden következik?

Vajon családra kell vágynom? Anyaságra? Szerető férjre? Vajon tudást és műveltséget kell szereznem? Jövőt építeni? Férfiakkal szemben helytállni? Vajon mennyire kell törékenynek látszanom? Vajon mennyit kell majd másokért feláldoznom? 

Zuhanok, zuhanok, zuhanok. Végtelen álmokban, végtelen jövőbe, végtelen múltba, végtelen mindenbe. Feladatok. Feladtatok. Feladatom. Feladhatom? Azt nem, soha... Soha? Soha! Küzdeni, küzdeni, élni, élni, álmodni... ki vagy? Ki vagyok. Csönd vagy, hang vagyok.

Távoli tájak, távoli emlékek, távoli érzések. Megyek, jövök, futok. Jelenség. Jelenlét. Jelenés. Jelentés. Ki vagy? Ki vagyok. Futok, rohanok. Messze, vissza, össze-vissza. Csönd! Csönd? Csönd... 

Szeretetet kell adnom. Kell? Kell! Ma már a szeretet is eladható. Megadható? Az nem. Pénzen felvásárolt álmaink vannak. Jövőképek lételemmel. Létezéssel. Ennek nem is volt értelme, észrevetted? Emlékekkel. Vágyakkal. Pfuj! Álmok. Karrier. Család. Karrier. Család. Karrier? Család! 

És végül szomjan hal a szeretet.