Furcsa érzés. Boldog vagyok. Van, hogy órákon keresztül ülök és mosolygok. Energiával teltem meg és szebbnek látom még a szürkébb, borúsabb napokat is. Kaptam egy lehetőséget, igen nagy kockázati faktorral, és beleugrottam. Eddig úgy látom, megérte. Nagyon szeretek tisztán látni, emiatt kellemes bosszúsággal érzékelem az elmémet elborító rózsaszín ködöt. Standard kép. Bizsergek, motiválódom és élek. Igazán élek.

Mindebben rám talált egy igen furcsa szomorúság. Az a fajta, ami a nagy változások előtt mindig rám tör. Mély és szép és őszinte. Tudni akartam, mi az oka. Hiszen szeretek mindent tudni. Mindig mindent. Is. Hát nézegettem, vizsgálgattam. Megböködtem. Belepiszkáltam. S akkor egyszer csak alakja lett. Formálódott és megmutatta magát. Ez a szomorúság bennem egy gyász. Olyan lehetőségek és dolgok vesztesége, amik még meg sem történtek. Érzem benne, hogy miről kell lemondanom annak érdekében, hogy ebben az új és szép és különleges boldogságban teljes lehessek. El kell engednem az egyedülálló nő képét. Engednem kell, hogy a nőiségemet annak termékeny teljességében éljem majd meg. El kell engednem a karrierista, ambiciózus, konok, mindenen és mindenkin keresztül gázoló nőt. El kell engednem az egyedül bejárom a világot nőt. El kell engednem a mindent megoldok egyedül, hiszen nincs szükségem senkire nőt (ez utóbbi kifejezetten kattant, egy kissé keserű és valahol örülök, hogy megszabadulok tőle). S ugye minden alkalommal, amikor feladunk valamit magunkból, vagy bármiből, az valahogyan gyászfolyamat. S hogy mi leszek ehelyett?

Leszek a nő, aki érzi, hogy szeretik. Leszek a nő, aki elhiszi, hogy gyönyörű. Leszek a nő, aki elhiszi, hogy vonzó. Leszek a nő, aki otthon lesz egy szívnek. Leszek a nő, aki elfogadja, hogy az élet csak rajta keresztül jöhet a világra. Nő leszek igazán. Ennek legszebb, legteljesebb formájában. Kapcsolódni fogok. Érezni. Szeretni. Sőt. Kapcsolódok. Érzek. Szeretek. Élek. És hihetetlenül boldog vagyok.