Rohadt kurzor... Néz rám, villog. Gúnyolódik velem. "No mi van? Nincsenek szavaid? Mondandód az van... Mindig van... De itt vagy egyedül... Senki nem fogja szavakba önteni, ami benned van. Különben is, mit akarsz ezzel elérni? Senkinek nem számít, hogy éppen te mit gondolsz. Vagy hogy te éppen mit gondolsz..."

Rohadt kurzor. Igaza van. Gondolatok szakadtak belém, és vesznek el a hétköznapokban. Feldolgozhatatlanság, unalom, meleg van. Több, mint hét éve vagyok 16 éves. Kezdem unni. Néha azért rájátszom, élénk színeket veszek fel és duplafonatban viselem a hajam. Máskor bosszant. Nem valami kellemes ilyen sokáig megragadni egy életkorban. Már egy diplomám is van. 16 évesen... Az emberek megrökönyödnek, amikor kiderül az életkorom. Aztán mentegetőznek, hogy később majd örülni fogok neki, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Majd legközelebb bekenem az arcom korommal, hátha segít.

Közben mindenféle történik a világban. Engem meg hidegen hagy. Foglalkoznom kéne a klímaváltozással, de csak annyit teszek hozzá a dolgokhoz, hogy lebomló fogkefét használok, minimalizálom a műanyaghasználatomat, a szelektív kukába teszem, ami odavaló, és van rebögrém a kávéhoz. Rengeteg kávét iszom. Nagyon szeretem. 

Ma azon gondolkoztam, hogy mindenki ír. Tele vagyunk gondolatokkal, amikkel tele akarjuk kiabálni a világot. Francba már... Vissza kéne szoknunk arra, hogy inkább olvasunk. Hogy ne telekiabáljuk a világot, hanem egy kicsit csöndben legyünk. Én akarok olvasni. Ma újra elkezdtem az egyik kedvenc könyvem. Kellemes. Érdekes. Már hiányzott. 

Igen érdekes kapcsolatom van a könyvekkel. Megőrülök az illatuktól, és nagyon szeretem birtokolni őket (vagy azokat?). Gondolatokat őriznek. Olyanokat, amikkel tudok azonosulni és olyanokat is, amikkel nem értek egyet. Minden álláspont meg lett már fogalmazva egyszer, mi csak ismételgetni tudunk. "Ez a világ a lehetséges világok legjobbika" (Leibniz). Elég nagy szívás. Nem akarok belegondolni, hogy akkor a többi világ milyen lehet. Talán nem is érdekes. Talán csak rá kell jönnünk, hogy a mi pici életünk kinek és minek számít. 

Az a rohadt kurzor... Kényszer ez. Függőség. Kiadni a gondolataimat. Hagyni, hogy folyjanak a szavak, még akkor is, amikor kicsit üresek és kicsit keserűek. Holnap talán már jobb lesz. Mindig remélem, hogy holnap jobb lesz. Mi lenne, ha az a holnap ma lenne?