Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy... nem, nem, ez így nem lesz jó. Ez nem egy mese, ma már nem írunk meséket. A mesék az életről szólnak, emiatt már biztosan nem időszerűek. Már nincsen szükség rájuk, hiszen mindent tudunk a világról. A világról, amelynek titkait a legnagyobb intézményekben kutatják. Akkor most hogy is van? Mindegy is. 

A mesék az álmodozóknak valók. Az álmodozóknak, akik még hisznek a csodákban. Mint Kökény, vagy az idős úr a téren. Nekik még van napfény, még létezik a mosoly. De sokak már ezt is elfelejtették. Hogy van napfény és van mosoly. És csillagok. De a múltkor láttam egy embert. Egy embert, aki találkozott önmagával. Az ilyen találkozások a legnehezebbek. Mert míg mi csodákkal találkozunk, valahol a világban egy család elveszíti legféltettebb kincsét. Valahol a világban utoljára dobban a szív, amely a reményé volt. Kihűl a szeretet összetört teste. Eltűnik a mosoly az arcokról, elvész a hit, és nem találkozunk soha többé melegséggel. Valahol a világban meghalnak az angyalok. 

Pedig az előbb még nevettünk. Jókedvünk volt, és vidám volt a szívünk. Azt gondoltuk, az élet szép. Nem kell félni. Minden rendben lesz. Minden rendben van. Az előbb még minden rendben volt... Alig vagyok idősebb nálatok. A legnagyobb problémátok talán a hétfői dolgozat volt, amit pont le kellett volna zsírozni a tanárral, hogy ne írjátok meg, hiszen sítáborban az embernek nincs ideje arra, hogy tanuljon. Álmodoztatok a jövőről. Hogy melyik egyetemre mennétek, addig mennyit kell tanulni, és mennyi tanulás úszható meg. A szerelmet még éppenhogy megismertétek talán. De még nem az igazi szerelmet. Még csak azt a gyermeki, hát te meg ki vagy? szerelmet. De elmentetek. Űrt hagytok magatok után. Fájdalmat. Már soha többé nem találkoztok azokkal, akiket itt hagytatok.

Volt-e értelme? Valahol a világban mindig fájdalom van, s a fájdalom csak fájdalmat szül. S az egyetlen dolog, ami legyőzheti a fájdalmat a mély, gyógyító isteni szeretet. Remélem ismeritek.