Két és fél óra út. Zötyög, hangos, kényelmetlen. Eddig ötven perc telt el, de már nem bírom. Mintha megállt volna az idő, vagy csak lassabban halad. Nehéz eldönteni. Velem szemben középkorú, vörösre festett hajú hölgy ül. Amikor felszállt szóba elegyedett velem. Mint kiderült, ugyanaz az úti célunk, így felajánlottam, hogy rákérdezek, őt is átvinnék-e a másik városba. „De jó lenne!” mondta. De szabadkozott. Mert manapság már nem illik szívességet elfogadni. Mindennek megvan az ára. Nem akarunk kellemetlenséget okozni másoknak. Mert tiszteletben tartjuk. Pedig csak egy szívesség. Az is szívesség talán, ha elfogadjuk.

Valahogy a szeretettel is így vagyunk. Nem illik elfogadni. Mert az nekünk jó lenne. Szívet melengető. De ingyen? Nem szabad. Meg kell érte küzdenünk, meg kell érte dolgoznunk. Mert ma már semmi nem lehet ingyen. A szeretet se. Pedig ez az egy, amit igazán ingyen adhatunk, mert ingyen kaptuk.

Még friss bennem az emlék, mikor tegnapelőtt a hajléktalanszállóra mentünk. Büdös volt, kicsit riasztóak voltak a hajléktalanok, de mégis, egyvalamire nagyon vágytak: szeretetre. Énekeltünk nekik Jézus szeretetéről, Marci mondott pár gondolatot, hogy Isten igenis őket is szereti. A nehézségekben is velük/velünk van. Mert szeret minket. Ő áld meg bennünket, és a nehézségekben sem hagy minket magunkra. Ha felismerjük és elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus a Megváltónk, akkor velünk lesz érzékelhetően. Addig is velünk van, de nem mutatkozik. Küldi a jeleket, hogy felismerjük Őt, de ha mi nem akarunk nyitott szemmel járni, hagyni fogja, hogy orra bukjunk, amíg rá nem ébredünk, hogy Nélküle senkik vagyunk. Ezért halt meg helyettünk.

Aztán virslit osztottunk. Poénkodtunk, nevettünk, jó sok mustárt nyomtunk a papírtányérokra. S hogy mit kaptunk érte cserébe? Hálát, szeretetet. Furcsa érzés, amikor vadidegen emberek szeretnek. Nem kell más hozzá, csak idő, no meg egy kis Istentől kapott ajándék. S hogy mi ez? Mindenkinek más és más. De főként a szeretet.

Hát ezen gondolkoztam, míg ültem a vonaton. Isten által szeretve lenni és ebből a szeretetből merítve szeretni. Azt hiszem, ez az, ami hiányzik ebből a világból.