Kicsi vagyok. Hatalmas az udvarunk, s ott hátul a sarkában sárga szőnyegként teríti be a pitypang. Belefekszem, és elmerülök az ég végtelen kékjében. Jó nekem így. A világ csodákból áll. A téglarakás ferde, mint mindig Cilicica idejön, és a hasamra fekszik. Sütkérezünk. Élvezem a Nap finom melegségét, a cicánk dorombolását a hasamon. Jó nekem így lenni. Csöndben, békében, napfényben. Aztán koszorút fonok. Hercegnő vagyok, nyárhercegnő.

Elmúlt az a nyár. S én onnantól kezdve minden tavasszal azt vártam, hogy mikor lesz újra olyan sárga szőnyeg az udvarunk sarkában. De nem volt többet. Helyette volt kék, a kicsiny nefelejcstől, de leggyakrabban zöld volt, sárga és kék foltokkal, ahogy élő színnel ragyogott a fű, s közötte a pitypang és a nefelejcs. 

Aztán, amikor megépült a kemencénk, meleg oldalához bújtam esténként, és néztem a csillagokat. Csodáltam a világot. Szerettem, ahogy egy kicsiny gyermekszív csak szeretni tud. Kicsiny voltam, és boldog, csöndes, mint a gyermekláncfű. Levendulát szedtem, pocsolyákban ugráltam, bicikliztem, és bebizonyítottam magamnak, hogy bátor vagyok, amikor felmásztam az ól tetejére, hiszen rettenetes tériszonyom volt. Szerettem a cicáinkat. S minden tavasszal vártam a sárga szőnyeg csodáját, de nem jött. Emlék maradt, s az udvarnak az a sarka mindig más színben s mintában hirdette a boldog, tavasznyári gyermekség örömét.