Meglepődtem. Ma kaptam egy ajándékot. Mangós-maracujás. Új, eddig ismeretlen ízélmény. Ennek ellenére emlékek voltak benne. Emlékek valakiről, aki szeretett engem. A mangó emlékeztetett arra, milyen kedves volt velem mindig. Mennyire figyelt rám. Hogy bármit kértem, örömmel adta. Hogy velem, rólam álmodott. Ahogy magához ölelt, ahogy hozzábújhattam. Az illatára. Nem, egyáltalán nem hasonlít az illata a mangóéra, mégis ennek a gyümölcsnek az íze őt juttatta eszembe.

Aztán jött a maracuja. A maracujának jövő íze volt. Ahogy terveztünk. Hogy hol fogunk élni, hogy hogy fogjuk egymást szeretni. Hogy milyen autónk lesz, lesz-e kutyánk, és hogy lesznek gyermekeink. Hogy mindenben egymást segítjük majd. Szomorú íze volt a maracujának. Mert én minderre nemet mondtam. Nem éreztem helyesnek. Ez nem az én életem lett volna. Nekem máshogy kell csinálnom. Mindent.

Étcsokoládéval volt bevonva. Roppanós, kedves étcsokoládéval. Ez az ígéret íze. Hogy bár már nem fogjuk egymás kezét, mégis megmaradt a tisztelet. Ez fontos. Olyan sok embert láttam, akiknek ugyanúgy szertefoszlott az álma, amit együtt szőttek. És ezt tetézték még azzal, hogy bántották a másikat, ezzel még jobban tönkretéve őt. De az étcsokoládénak tisztelet íze van. Ebben az édességben legalábbis biztosan.