Korán keltem, megyek a sírhoz. A sírhoz, melyben Mesterem fekszik. Nehéz a szívem, fáj minden, fáj a valóság… visz, visz a szívem. Szeretlek Mesterem! Tegnapelőtt, mikor meghaltál, én is meghaltam veled. Néztem a kereszted. Drága vagy, Mester vagy, Rabbúni szeretlek!

Hajnal van. Kedves hajnal, szép hajnal. A napkelte gyönyörű… a szívem mégis fáj, a lelkem nehéz, visz, visz a szívem hozzád, szeretlek Mesterem!

Mi lesz majd a kővel? Gyönge vagyok, elhengeríteni én nem tudom, a barlang, melyben fekszel, örökre bezárt. Én nehéz szívvel, nehéz fejjel megyek hozzád. Halott vagy, Mesterem, de a szeretet visz oda, ahol tudomásom szerint fekszel.

Itt vagyok a barlang előtt. A kő elhengerítve, angyal néz rám, s nem értem, mi történt. „Ti ne féljetek”. …holtak között az élőt… nem értem. Nehéz a szívem, de ez most más. Nem vagy itt Mesterem, de én jöttem hozzád. Megértem, megsejtem, hogy itt több történt. Más történt. Emberi ésszel felfoghatatlan. Nem vagy itt Mesterem, én szeretlek, s te élsz! Te élsz! Te élsz!

Oly nagy ez az öröm, hogy egyedül elvinni nem bírom, s ekkor meglátlak téged, élő Mesterem, s a lábad elé borulok. Rabbúni, szeretlek!

Megyek, futok, rohanok a hírrel, mert te élsz, te élsz, te élsz! Te, a Mester, az egyetlen, az Igaz. Még mindig nem értem, de látok, és hiszek. Mesterem, szeretlek!