Ebbe az érzésbe belehaltam. Jó és szép érzés volt. Otthon voltam benne és boldog voltam. Pedig féltem, nagyon féltem, hiszen ő egyszer már összetörte az én kicsi szívem, mégis neki mertem adni másodjára is. Ilyen ostobaságokra képes engem rávenni a szerelem. De igazán nem tehetek róla. 

Én voltam a legszebb nő a világon attól, ahogyan a szemembe nézett. Amikor megölelt, biztonságban éreztem magam. Amikor először megcsókolt, egy pillanatra meghaltam. Az a csók igazán gyönyörű volt. De ennek a kapcsolatnak is vége lett. Nem figyelmeztetett elég hangosan a fejem, hogy elmúlhat, hogy küzdenem kell, hogy vigyáznom kell. Lesben állni, nehogy valami butaságot csináljak vagy mondjak. Mert annyi múlik ezen! Mert egy rossz mondat, és elmenekül. Mert ő nem tud küzdeni. Mert már nem mer küzdeni. 

S most rám ragasztotta az átkát. Nem küzdöttem. Nem mondtam neki, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Nem mondtam neki, hogy ne adja fel, hogy ne adjuk fel. Nem kértem, hogy csak egy kis időt adjon még nekem, hátha megnyugszik mellettem. Űzött, bolond szív az övé, azt hiszi minden szerelem olyan lesz, mint az első. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy szerelmes belém? Tudtam, hogy nem hinné el. Mert nem ismeri a szerelmet. Ezt a következetlen, rózsaszín káprázatot. Mindig más formában jelenik meg, és tudni és ismerni kell. Ostobaság... ostobaság.

A szerelem a romantikus lelkek tündérmeséje. Olyanoké, akik ha nők, hisznek abban, hogy megérkezik egyszer egy lovag azon a fehér lovon, s ha férfiak, akkor elhiszik, hogy ők ilyen lovagok. Olyanoknak való, akik nem tudnak két lábbal a földön járni, mert még egyszer sem zuhantak le a felhők közül, hogy megtanulják. 

De nekünk, akiknek meg kellett már tanulnunk felállni, nekünk csak józanabb verzió jut. Látjuk kívülről a saját szívünket és próbáljuk a jó irányba terelgetni. De még akkor is előfordulhatnak ilyen baklövések, hogy megengedjük valakinek, hogy kétszer törje össze. S csak annyit tud rá mondani a másik, hogy "Bocsi, Süni. Megszúrtam a hasadat?" Megszúrtad a szívemet.