Két mondat, két régi szerelem. Megkísért a múlt íze, illata. Megtörténő s meg nem történő balgaságok. A szív bolond, de végre jól szeret. De emléke érzésfoszlányoknak fel-feltámad, s olyankor ülök bambán, s érzem, hogy a múlt keserédes narancsillatú csokoládéíze kéken dereng bennem. Ez a két árnyalak összemosódott. Egy táncoló kék emlékké egy bálba. Mert "minden nő tud táncolni..." Vagy mégsem? Miért illesztette össze a nőiséget a tánccal? Hiszen ha nincs, aki vezessen a táncban, akkor hiába tud minden nő táncolni.

S aztán ott volt ez a másik eset. Furcsa kábulat, és én rosszul írtam le egy József Attila idézetet. Leesett. Remélem. S ez a két bolond árnyalak belekóstolna a boldogságomba. S mégis "a Mikolt az Mikolt, s a Mikolt itt marad, ugye?" Marad. Az otthon édes íze van a csókjaidban. S ezt nem cserélném el semmilyen narancsillatú, csokoládéízű árnyalak érthetetlen bolondságára. Végre jól szeretek. Jót szeretek. S ebben a kedves, biztos ölelésben kísértene a múlt. Ha tudna. De nem tud, és ez így jó is nekem. Hiszen "minden nő tud táncolni", amint megtalálja azt, aki őt gyengéd szeretettel vezeti a táncban.