Három ember
Láttál már idős embert csöndben, magába meredve ülni egy padon? Úgy vélem igen. Mi játszódott le a fejedben? Vagy észre sem vetted, csak rohantál tovább mindennapi dolgaid felé? A megállíthatatlan hétköznapok elsodortak? Voltak hárman, akik észrevették őt. Ezt a csöndben ülő, idős urat. S bennünk váltott ki reakciót (érzelmi, gondolati, vagy akár cselekedeti reakciót) az idős ember látványa. Ők hárman igazán különböző emberek voltak: egy író, egy mérnök és egy kislány.
Mi történt az író fejében? Elkezdett gondolkozni, háttértörténetet kitalálni, hogy vajon mi, hogyan történt ezzel az emberrel. Nyugdíj előtt biztosan igazgató volt, az elegáns kalapjából és az öltönyéből ítélve. A kezén ott a gyűrű, de nagyon szomorú az arca, tehát elveszíthette a feleségét. Hmmm... Három gyermeke van, de mindannyian külföldön élnek, ezért ritkán látja őket és az unokáit is, és ez még hozzátesz a magányához. Élni szeretne még kicsit, de már belefáradt a folyamatos próbálkozásba. "Ha ő lenne a történetem főszereplője, biztosan világ körüli útra száműzném..." Micsoda frappáns ötlet! S sikerkönyv születik, mely az idős úrnak nem is használ, nem is árt...
A következő, aki észrevette, egy mérnök volt. Rögtön észrevette, hogy a botja nem elég ergonomikus kialakítású, a pad amin ül, nem olyan formájú, ami megfelelő kényelmet biztosít, és bizony a téren (ahol ült), hideg is lehet, meleg is, szóval ki van téve az időjárás viszontagságainak. Ezért amint hazaért, elkezdett kidolgozni néhány tervet, újítást, bot-kialakítást, hogy segítsen ezen a helyzeten. Új padok kerültek a térre, amik kényelmesebbek voltak, volt köztük néhány fedett is, és már lehetett megfelelően ergonomikus kialakítású botot beszerezni. Az idős urat ez nem zavartatta, továbbra is ugyanarra a padra ült, ugyanazt a "kényelmetlen" botot használta, és nem foglalkozott az időjárás viszontagságaival.
A harmadik személy, aki meglátta ezt az urat, egy négyévesforma kislány volt, akit az anyukája a téren lévő játszótérre hozott le játszani. Amíg az édesanya a többi anyával csacsogott a kislány odaült a padra, lógatta a lábát, és dúdolt. Nem bírta ki, hogy meg ne szólaljon (nagyon kis "ha alszik, csöndben van" típus volt).
-Te bácsi!
Az idős úr meglepődött. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen kicsiny gyermekek csak úgy "leszólítsák".
-Mondja, kisasszony!
-Látom ám, hogy mindig itt ülsz a téren a botoddal, és olyan, de olyan szomorú vagy.
-Miből gondolja, hogy szomorú vagyok?- lepődött meg az idős úr, mert igaza volt a kislánynak, csak eddig még senki nem törődött vele.
-Hát, úgy látszik rajta. De tudod-e mit? Legyünk barátok. Amikor Édesanya lehoz a játszótérre játszani, én majd mesélek neked, te meg csak mosolyogsz, és felvidulsz, rendben?
Az idős úr elmosolyodott.
-Rendben. de azért a nevét megtudhatnám, kisasszony? Tudja, ha a kártyaklubban kérdeznék, hogy hogy van az én kedves barátom, mit válaszoljak?
-Kökény a nevem. Igazán különleges név, Édesanya azt mondja. Mert már akkor megálmodott engem, amikor még gimnazista volt.
-Köszönöm, kedves Kökény, hogy felajánlotta a barátságát. Úgy látom, mennie kell. Örömmel várom a legközelebbi találkozást.
-Szia, Bácsi!
Azzal Kökény odafutott az édesanyjához, és boldogan szökdécselve hazaindult. Az idős úr, pedig mosolygott, mert ilyen érthetetlen és egyben kellemes jelenséggel már jóideje nem találkozott.