Csobbanó szava a hangtalanságnak. 

Elhaló nem az igenre.

Kétségbeesve nyugtató.

Válasz mindenre, no meg semmire.

Mindent mondó üresség.

Kétségtelen kétségbeesés.

Jelentős jelentéktelen.

Értetlen, értelmetlen, furcsa valóság.

Mindenkinek meg senkinek való.

Csönd.

Én. Én vagyok... s mégsem lehetek e nem lévő meglévő álmatlan álmodozó.

Mély és hideg. Szomorú. Mindenségre kérdező.

Boldog melegségben mindenre válaszoló.

Csönd.

Jelentése a jelentőségnek.

Tekintetekben csavargó kérdések, arcrezdülésekben nyugtalankodó válaszok.

Szavak: bolondoknak kellenek. A bölcseknek elég e mindenre választ adó, s mégsem válaszoló.

Egy érthetetlen megértő.

Száz bennakadt kérdés, s kimondatlan válasz.

A csönd. Szavunk a némaságra. Csengőbongó kifejezés a hallgatásra.

Két mondat, két régi szerelem. Megkísért a múlt íze, illata. Megtörténő s meg nem történő balgaságok. A szív bolond, de végre jól szeret. De emléke érzésfoszlányoknak fel-feltámad, s olyankor ülök bambán, s érzem, hogy a múlt keserédes narancsillatú csokoládéíze kéken dereng bennem. Ez a két árnyalak összemosódott. Egy táncoló kék emlékké egy bálba. Mert "minden nő tud táncolni..." Vagy mégsem? Miért illesztette össze a nőiséget a tánccal? Hiszen ha nincs, aki vezessen a táncban, akkor hiába tud minden nő táncolni.

S aztán ott volt ez a másik eset. Furcsa kábulat, és én rosszul írtam le egy József Attila idézetet. Leesett. Remélem. S ez a két bolond árnyalak belekóstolna a boldogságomba. S mégis "a Mikolt az Mikolt, s a Mikolt itt marad, ugye?" Marad. Az otthon édes íze van a csókjaidban. S ezt nem cserélném el semmilyen narancsillatú, csokoládéízű árnyalak érthetetlen bolondságára. Végre jól szeretek. Jót szeretek. S ebben a kedves, biztos ölelésben kísértene a múlt. Ha tudna. De nem tud, és ez így jó is nekem. Hiszen "minden nő tud táncolni", amint megtalálja azt, aki őt gyengéd szeretettel vezeti a táncban.

Baj van. Tegnap történt valami, amit nem tudok feldolgozni. Valami, ami zavar, valami, ami nem jó és én nem tudok vele mit kezdeni. Megzavarta a rendszeremet. Megzavarta a ritmusomat, és most itt vagyok, kibillent egyensúllyal és nem tudom ellátni a kötelességeimet...

Kötelesség?.. Fúj, micsoda szó! Hiszen senki, senki nem kötelez... csak én magamagamat. És akkor ott vannak még az elvárások, hogy muszáj, hiszen "képes vagy rá", és nem engedhetem el, mert akkor kiesek az "államiból", és "azután már úgysem fogod befejezni", meg "nem fogsz elkezdeni egy másikat, mert már ahhoz késő van..."

És akkor ülök itt, és nem értem. Most akkor kinek kell döntenie? Nekem. Eddig tiszta. De akkor miért nem hagyják, hogy eldöntsem? "Ezt kell csinálnod, mert neked ez jó." Na itt már nem értem. Mi jó nekem? Igen, tudom, hogy képes vagyok rá, és tudom, hogy meg tudom tanulni, de akkor miért nem hagynak hogy a magam tempójában és eredményével készüljek a szerdára? És miért nem dönthetek én? Miért nem dönthetem el, hogy mi a jó nekem? Én érzem. Én vagyok benne. És ha nem hagyod, hogy én csináljam az én felelősségemre, akkor azt fogom érezni, hogy bántasz. És az nem lesz jó egyikünknek sem.

Állok szemben a fehér fallal. Íme, a feladat. Színnel, élettel megtölteni. Jelentést adni neki, érzéseket, hogy ne legyen olyan üres, olyan fehér. Ismeret. Erre lesz szükség. Hogy megismerjem, milyen is ez a fal. Az érzéseit, a tulajdonságait az erényeit. Már most szeretem, bár még nem látom, még nem tudom, mit szerethetek benne. Még fehér, még ismeretlen.

Mellettem a földön a festékes vödrök. Minden színből van itt, hogy a fal minden színét megismerhessem. Hát kezdem. Elsőként vörössé válok. Hozzáérek, s azonnal elkezd kirajzolódni belőle a szenvedély. A tűz, a szeretet, a vadság, a vágyai. Izgalmassá válik. A vörös számomra vonzó szín, s ezen a falon sok vörös minta van, s gyönyörűen átszövi az egészet vad szenvedélyével.

A sárga következik. Én sárga leszek, s a fal ismét elkezd mesélni. Boldog múltról, örömről, kacagásról. Csodákról, gyermekkacajról, barátságokról. Szép sárga ez, a falnak része, s én ezt is megszeretem.

Kék. Szomorúság. Alig érek hozzá ezzel a színnel, elönt, eláraszt. Fájdalmak, nehézségek, elveszített szeretett személyek. Nézem, nézem, és azt érzem, ez egy kedves, gyengéd fal, szeretettel s szomorúsággal... de tudom közben, hogy én nem gyógyíthatom meg. Csak szerethetem. Szerethetem.

Kezem már a zöld festékért nyúl. Sportok, túrák, tisztelet színe ez. A természet és tudomány szeretetének a színe. S ezzel is olyan gazdag és szép minta épül ki az eddigi színek közé, hogy belekönnyezem. Tudom, hogy ilyen rövid idő alatt esélyem sem volt feltérképezni, hogy mennyi csoda rejlik benne, de ezek a csodák, amiket eddig megismertem, lenyűgöznek. Megszeretem őket, mindennél jobban.

S ahogy a többi színt is sorban felviszem, olyan gazdag és gyönyörű minta tárul a szemeim elé, amiről már évek óta álmodtam. Megtaláltam, a mesélő falat, amit eddig kerestem. A falat, amit tisztelhetek. A falat, amit igazán megszerethetek. Mert a színek teljes gazdagságukkal ragyognak rajta. S az élet aranyerezete szövi át az egészet. Nem én alkottam, a fal ilyen. Minden fal egy történet.

Kicsi vagyok. Hatalmas az udvarunk, s ott hátul a sarkában sárga szőnyegként teríti be a pitypang. Belefekszem, és elmerülök az ég végtelen kékjében. Jó nekem így. A világ csodákból áll. A téglarakás ferde, mint mindig Cilicica idejön, és a hasamra fekszik. Sütkérezünk. Élvezem a Nap finom melegségét, a cicánk dorombolását a hasamon. Jó nekem így lenni. Csöndben, békében, napfényben. Aztán koszorút fonok. Hercegnő vagyok, nyárhercegnő.

Elmúlt az a nyár. S én onnantól kezdve minden tavasszal azt vártam, hogy mikor lesz újra olyan sárga szőnyeg az udvarunk sarkában. De nem volt többet. Helyette volt kék, a kicsiny nefelejcstől, de leggyakrabban zöld volt, sárga és kék foltokkal, ahogy élő színnel ragyogott a fű, s közötte a pitypang és a nefelejcs. 

Aztán, amikor megépült a kemencénk, meleg oldalához bújtam esténként, és néztem a csillagokat. Csodáltam a világot. Szerettem, ahogy egy kicsiny gyermekszív csak szeretni tud. Kicsiny voltam, és boldog, csöndes, mint a gyermekláncfű. Levendulát szedtem, pocsolyákban ugráltam, bicikliztem, és bebizonyítottam magamnak, hogy bátor vagyok, amikor felmásztam az ól tetejére, hiszen rettenetes tériszonyom volt. Szerettem a cicáinkat. S minden tavasszal vártam a sárga szőnyeg csodáját, de nem jött. Emlék maradt, s az udvarnak az a sarka mindig más színben s mintában hirdette a boldog, tavasznyári gyermekség örömét.

Ma reggel a zárthelyi dolgozatom után metróval jöttem haza. A mozgólépcsőn egy idős házaspár, s látom, hogy ha most a mozgólépcső v(0) sebességéhez hozzáadok még egy v lépcsőzési sebességet, akkor pont elérem a metrót. Ezért udvariasan elnézést kértem, és megkértem őket, hogy engedjenek el. S a hölgy hangjában méltatlankodással kiáltott fel: hát hová rohan ez? Most komolyan? Ez? Ez?!

Ha lett volna időm, és nem rohanok éppen, elmagyaráztam volna neki. Kedves hölgyem, igen, rohanok. Mert élek. Mert fiatal vagyok. Véges időmbe minél több mindent próbálok belezsúfolni, hogy tevékeny életem legyen. Ez azért rohant, mert épp megírt egy zárthelyi dolgozatot, és szeretne pihenni egy kicsit, mielőtt nekiáll tanulni a következő megmérettetésre. Mert ez délután laboratóriumba megy, és ott dolgozik, és meg kell tanulja, hogy mivel is dolgozik. És holnap pedig újabb zárthelyi dolgozatot ír. És ez azért rohan, hogy egy picit megpihenjen, mert ez éjszaka tanult, hogy a ma reggel megírt teljesítményfelmérésen jól teljesítsen. Igen, mert ez tanul. És dolgozik, és rohan.

Természetesen tudja, hogy a következő metró négy perc múlva jön. De tudja ön, hogy mennyi minden belefér négy percbe? Háromszázhatvan másodpercbe? Elég ahhoz, hogy lekéssem a vonatot, bezárjon az orrom előtt a bolt, a hivatal, a gyógyszertár. Elég ahhoz, hogy tiszteletlenséget fejezzek ki a rám várakozóra… elég ahhoz, hogy megfőjön egy adag tészta. Elég ahhoz, hogy elkészítsek egy kávét. Négy perc sok idő. Négy perc alatt elolvashatok négy oldalt (vagy nyolcat) a tananyagból, négy perc kincs. Ez ezért rohan. Mert ha négy perccel többet pihenhet, megérti a négy perc ajándékát. A négy perc csodáját.

Ön már abban a korban van, amikor megpihenhet. Ön már nem alkotó, ön már elvégezte az önre bízottakat. Így nem értem, miért nem érti a mi világunkat, ahol a rohanó ezek alkotnak. Dolgoznak. És segítik és tisztelik azokat, akik szintén dolgoztak. Önöket, akik már pihennek az alkotás után. Tudja, talán akkor kiérdemeltem volna az ez jelzőt, ha nem vagyok udvarias. Ha udvariatlanul szólítom meg önöket, de nem ezt tettem. Ennek az eznek azt tanították, hogy tisztelje a másik embert. Időseket, fiatalokat egyaránt. És ön engem vérig sértett. Mert nekem azt is tanították, hogy emberre sosem mondjuk, hogy ez. Ez. Nem vagyok sem dolog, sem tárgy, sem robot. Nem vagyok ez. Személy vagyok. Ember vagyok. Érzek, gondolkozom, élek, alkotok. Száz százalékban ő!

Nyár volt, és én boldog voltam. Egy burokban éltem, csöndben, nevetésben, pitypangok és pipacsok között. S a buborék, ami az otthonom, csak szállt-szállt a széllel. Egy csoda. Mindenki féltékeny volt rám, mert mindig láthattam szivárványt. Sokan csodálták az otthonom. Mások tönkretették volna... nem lett volna nehéz, hisz a vékony szappanhártya könnyen sérül, s akkor itt maradtam volna otthon nélkül. De megóvott a szellő, a napfény és a világ.

Aztán eljött az ősz. A vörös és narancs színei elvarázsoltak. Új hangulat költözött belém. Piros hangulat. Nyugalom volt az őszben, csend és avarillat. Éreztem a föld illatát. Betöltött. Újjá tett. Ősz volt. Fáradó ígéret. Alvó csend. Hülő éjjelek, még mosolygó nappalok.

S aztán, mikor elérkezett az első fagy, csodává vált a világom. Olyasmit láthattam meg, amit a nyár sosem nyújtott volna nekem. Jégvirágok borították be otthonom falát, míg teljesen meg nem fagyott. Gyönyörű lett. Törékeny csoda. S én elaludtam ebben az ébredő hidegségben, ebben a metsző gyöngédségben. Eltűntem a naplemente jeges alkotásában, s a tavasz már nem találhatott rám. Mert téllé váltam. Jéggé. Csodává.