Tudom. Érzem. Te más vagy, mégis ugyanolyan. Te vagy én, és én vagyok te. Tűz ég benned is, bennem is. Túl sok. Robbanásveszélyes. Te vagy a hidrogén, és én az oxigén. Egy szikra... robban az egész. Ezért megértem, hogy félsz. Igazad van. Jobb, ha minél messzebb vagy tőlem. Mert hát mik vagyunk mi? Elemek. Én nyolcszoros tömeggel rendelkezem hozzád képest. Addig jó, amíg nincs szikra. Addig elvagyunk egymás mellett hidegen. Addig nem kell féljen senki...

Szellőztetnek. Te elmész, elszállsz. Kisebb a sűrűséged, a fajsúlyod. S én itt maradok megint egyedül, oxigénként. Nem reagálhattam. Megint. Pedig vágyom rá. Sokat jelentene az az alacsonyabb energiaszint. Termodinamikailag stabilabb. Mondjuk kinetikailag így is stabil vagyok. Tudok mosolyogni, nevetni, sírni. De a termodinamika mást diktál. Azt mondja, győzzem le a kinetikai gátamat, és egyesüljek egy másik elemmel. Mert az úgy jobb lenne nekem. Ezt én is tudom. Érzem. Mégsem jön össze. Kellene egy szikra, vagy UV-fény, vagy egy kis melegítés, hogy robbanhassak, éghessek. De nincs. Itt vagyok ebben a szobában. Oxigén vagyok. Álmodom...

Kiskoromban szerettem minden fiókot és szekrényt kipakolni. Ha megjelentem egy szobában, öt percen belül terítve volt a padló. A fürdőszobában a törölközőket pakoltam ki, a konyhában a fazekakat és tálakat, a hálószobában pedig a szüleim ruháit.

Emiatt egy idő után az alsó fiókok, polcok és szekrények helyett felkerültek a dolgok a plafon magasságába, dobozokba. Hároméves fantáziámat nagyon izgatták ezek a dobozok, azért mindig azon mesterkedtem, hogy minél magasabb helyekre felmászva le tudjam szedni valahogy onnan azokat. Estem is jó sokat, de nem adtam fel sehogyan sem, mert azt gondoltam, hogy azokban a dobozokban valami titok van, s nekem erre mindenképpen rá kell jönnöm. 

Amikor édesanyám erről tudomást szerzett levett nekem egyet, hogy megmutassa, mit is rejt valójában a "varázsdoboz", ahogy én neveztem. Boldogan nyitottam ki, és abban minden általam elképzelt dolognál meglepőbb volt: semmi.

Falmászás. Ma más volt. Ma gondolkozás és rettegés nélkül másztam fel a fal legtetejére. És nem csak az egyik falon, hanem mindegyiken. Legyőztem volna a tériszonyom? Nem gondolnám, ezt a félelmemet ennél erősebbnek és makacsabbnak ismerem.

Ahogy mész fölfelé először csak a füledbe súgja, hogy sok lesz az, aztán beljebb furakodik az agyadba, a szívedbe, míg végül már nem te irányítod a végtagjaidat, hanem a tériszony. Remeg a lábad, és akármennyire igyekszel megfeszíteni magad, legyőzni ezt a furcsa rosszat, nem megy. Mintha nem is ismernéd a végtagjaidat. És akkor hagyod, hogy legyőzzön, szólsz a biztosító emberednek, hogy lejössz.

Az elmélet egyszerű: a másik elbír, megtart, vigyáz rád. A fal két tonnát elbír. Talán olyan ez, mintha egy hangya rettegne, hogy kidől a fenyőfa, amikor mászik föl a törzsén. Mi csak nevetünk rajta, hogy butaság, egy hangyának nem kell félnie a fenyőfán. Nekünk sem kell félni a falon.

S hogy miben volt ma más? Nem jött a hang. Nem suttogta, hogy már elég lesz, elég magasan vagy a fal felén is. Arra jutottam, hogy ez azért lehet, mert nem aludtam ki magam (három óra nekem nem elég, de az a fránya zh mégiscsak holnap lesz...), és nem tudtam felfogni, hogy milyen magasan vagyok. Hogy nem foglalkoztam azzal, hogy milyen magasan vagyok. Ez jó érzés volt.

Az élet is olyan, mint a falmászás. Vagy te, aki mászol, döntést hozol, hogy hova lépsz, merre kapaszkodsz. És van Isten, aki megtart. Aki egyszerre a kötél, ami megtart, a biztosító személy, aki megtart, és a fal, az út, amin haladsz. És pont ezért nyugodtan mászhatsz, mert egészen biztosan nem fogsz leesni a földre, hogy összetörd magad. Ne engedj a tériszonynak, ami vissza akarna tartani. Mássz bátran, és hittel... :)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy... egy álom. Ez az álom új volt, izgalmas, elvarázsolt. Ez az álom egy lányról szólt. Egy lányról, aki szerelmes volt. Nem tudta, hogy ez a szerelem, nem ismerte még ezt az érzést, de nagyon jó volt neki. Álmodozott Róla. Róla, akinek olyan szép mély barna szeme van, magas, a borosta az arcának kellemes keretet ad, és amikor rámosolyog a lányra, a lánynak bukfencezik a gyomra. 

De ez az álom szomorú volt. Oly szomorú, amilyet elképzelni csak nehezen tudunk. Mert a fiú csak ritkán nézett a lány szemébe, s ha ez megtörtént, a lány lesütötte a szemét. Szégyellték ezt az érzést. Nem ismerték, így féltek tőle. Féltek, mert nem tudták, hogy ez a világ legcsodálatosabb és legszebb érzése. Nem tudták, hogy ha egyszer megcsókolnák egymást elmerülnének valami újban és ismeretlenben. Az érintés varázsában. Beletúrnának a másik selymes hajába... Vagy csak néznének egymás szemébe egészen közelről mélyről jövő és elválaszthatatlan vágyakozással. Nem tudták, hogy a másik érintése izgatóan égetne. Hogy egyre többet és többet akarnának a másikból, ismerni, szeretni, ölelni. 

Nem tudták, és nem merték megtudni. Nem mertek ugrani, pedig ott volt a hátukon az ejtőernyő. Egymás kezét fogva ugorhattak volna egy új, addig ismeretlen és varázslatos világba. Hogy egy kicsit megcsavarjuk a dolgokat, elmondom, hogy mind a ketten álmodoztak a másikról. Olyasmiket képzeltek el, amikbe néha még ők maguk is belepirultak. Örültek neki, hogy senki nem tud erről, de majd megszakadt a szívük, hogy a másik nem szereti őket. Mert ezt gondolták. Vállalták a reménytelen szerelmes szerepét, ahelyett, hogy igent mondtak volna a boldogságra.

Aztán mind a ketten belefásultak a várakozásba. Kihunyt a tűz, elveszett a varázs, meghalt a szerelem, az álmodó pedig szomorúan felébredt, mert ilyen szomorú álmokból sajnos már túl sokat látott. Inkább ébren marad, és nézi a világ szomorúságát, csak hogy álmában ne találkozzon ezzel. De valahányszor belenéz a magas, barna szemű férfi szemében, akinek a világon a legszebb mosolya van, bukfencezik egyet a gyomra.

Valami furcsa érzéssel ébredtem reggel. Nem volt se jó, se rossz, de mégis volt valami különleges az ébredésemben. Mintha álmodtam volna, csak nem emlékszem. Hadd idézzem fel.

Amikor este lehunytam a szemem, elindultam fölfelé. Meg akartam fogni a csillagokat, mert az a sok kis apró gyémánt sokat érne nekem. Csináltatnék belőle egy nyakláncot. De ahogy mentem fölfelé, egyszer csak egy furcsán ismerős hellyé alakult minden, egyik pillanatról a másikra, semmi átmenet nem volt közte. A tengerparton voltam. A hullámok nyaldosták a partot, de nem hallatszott a hangjuk.Olyan volt, mintha le lett volna némítva... a tengerpart. De ez nem tűnt furcsának, sőt megnyugtatóan jó volt ez a csend. A hold akkor volt, mint egy toronyóra, meg is tetszett, úgyhogy beléptem az ablakán.

A Holdon túl volt egy nagy tölgyfa. A tölgyfa egyik ágán egy nagy hinta lógott, úgyhogy elkezdtem hintázni, hiszen én azt nagyon szeretem. Följebb és följebb és följebb és följebb és följebb. Itt más nappal volt valamiért, vagy csak a Hold változott volna át, nem tudom megmondani. Olyan jó volt. A szél fújta a hajamat, és egy fájóan édesen szeretett illat volt a levegőben. A tekintete is benne volt ebben az illatban. Az alakja, a bőre puhasága, a léte. A csókja. Ahogy ajkai lágyan megérintenek. Behunytam a szemem. Szeretem, szeretem, szeretem.

Amikor újra kinyitottam a szemem a földön feküdtem. Egyedül. A csillagokat néztem az égen, és elképzeltem, milyen lehet az összes csillagot és csillagrendszert egyszerre látni és ismerni. Megszédültem a gondolattól. Rózsaillatot éreztem. Egy halk sóhaj, meg egy apró kacaj. Aztán elmerültem egy mély fekete lebegésben, amely nem emészt el, hanem pihentet. Mert ott nincsenek érzések. Minden csendes és nyugodt. Ott pihen a szívem, ha elfárad abban, hogy szeressen. Mert szeretni nehéz. Szeretni szinte lehetetlen....

Ekkor felébredtem.

Két és fél óra út. Zötyög, hangos, kényelmetlen. Eddig ötven perc telt el, de már nem bírom. Mintha megállt volna az idő, vagy csak lassabban halad. Nehéz eldönteni. Velem szemben középkorú, vörösre festett hajú hölgy ül. Amikor felszállt szóba elegyedett velem. Mint kiderült, ugyanaz az úti célunk, így felajánlottam, hogy rákérdezek, őt is átvinnék-e a másik városba. „De jó lenne!” mondta. De szabadkozott. Mert manapság már nem illik szívességet elfogadni. Mindennek megvan az ára. Nem akarunk kellemetlenséget okozni másoknak. Mert tiszteletben tartjuk. Pedig csak egy szívesség. Az is szívesség talán, ha elfogadjuk.

Valahogy a szeretettel is így vagyunk. Nem illik elfogadni. Mert az nekünk jó lenne. Szívet melengető. De ingyen? Nem szabad. Meg kell érte küzdenünk, meg kell érte dolgoznunk. Mert ma már semmi nem lehet ingyen. A szeretet se. Pedig ez az egy, amit igazán ingyen adhatunk, mert ingyen kaptuk.

Még friss bennem az emlék, mikor tegnapelőtt a hajléktalanszállóra mentünk. Büdös volt, kicsit riasztóak voltak a hajléktalanok, de mégis, egyvalamire nagyon vágytak: szeretetre. Énekeltünk nekik Jézus szeretetéről, Marci mondott pár gondolatot, hogy Isten igenis őket is szereti. A nehézségekben is velük/velünk van. Mert szeret minket. Ő áld meg bennünket, és a nehézségekben sem hagy minket magunkra. Ha felismerjük és elfogadjuk, hogy Jézus Krisztus a Megváltónk, akkor velünk lesz érzékelhetően. Addig is velünk van, de nem mutatkozik. Küldi a jeleket, hogy felismerjük Őt, de ha mi nem akarunk nyitott szemmel járni, hagyni fogja, hogy orra bukjunk, amíg rá nem ébredünk, hogy Nélküle senkik vagyunk. Ezért halt meg helyettünk.

Aztán virslit osztottunk. Poénkodtunk, nevettünk, jó sok mustárt nyomtunk a papírtányérokra. S hogy mit kaptunk érte cserébe? Hálát, szeretetet. Furcsa érzés, amikor vadidegen emberek szeretnek. Nem kell más hozzá, csak idő, no meg egy kis Istentől kapott ajándék. S hogy mi ez? Mindenkinek más és más. De főként a szeretet.

Hát ezen gondolkoztam, míg ültem a vonaton. Isten által szeretve lenni és ebből a szeretetből merítve szeretni. Azt hiszem, ez az, ami hiányzik ebből a világból.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy... nem, nem, ez így nem lesz jó. Ez nem egy mese, ma már nem írunk meséket. A mesék az életről szólnak, emiatt már biztosan nem időszerűek. Már nincsen szükség rájuk, hiszen mindent tudunk a világról. A világról, amelynek titkait a legnagyobb intézményekben kutatják. Akkor most hogy is van? Mindegy is. 

A mesék az álmodozóknak valók. Az álmodozóknak, akik még hisznek a csodákban. Mint Kökény, vagy az idős úr a téren. Nekik még van napfény, még létezik a mosoly. De sokak már ezt is elfelejtették. Hogy van napfény és van mosoly. És csillagok. De a múltkor láttam egy embert. Egy embert, aki találkozott önmagával. Az ilyen találkozások a legnehezebbek. Mert míg mi csodákkal találkozunk, valahol a világban egy család elveszíti legféltettebb kincsét. Valahol a világban utoljára dobban a szív, amely a reményé volt. Kihűl a szeretet összetört teste. Eltűnik a mosoly az arcokról, elvész a hit, és nem találkozunk soha többé melegséggel. Valahol a világban meghalnak az angyalok. 

Pedig az előbb még nevettünk. Jókedvünk volt, és vidám volt a szívünk. Azt gondoltuk, az élet szép. Nem kell félni. Minden rendben lesz. Minden rendben van. Az előbb még minden rendben volt... Alig vagyok idősebb nálatok. A legnagyobb problémátok talán a hétfői dolgozat volt, amit pont le kellett volna zsírozni a tanárral, hogy ne írjátok meg, hiszen sítáborban az embernek nincs ideje arra, hogy tanuljon. Álmodoztatok a jövőről. Hogy melyik egyetemre mennétek, addig mennyit kell tanulni, és mennyi tanulás úszható meg. A szerelmet még éppenhogy megismertétek talán. De még nem az igazi szerelmet. Még csak azt a gyermeki, hát te meg ki vagy? szerelmet. De elmentetek. Űrt hagytok magatok után. Fájdalmat. Már soha többé nem találkoztok azokkal, akiket itt hagytatok.

Volt-e értelme? Valahol a világban mindig fájdalom van, s a fájdalom csak fájdalmat szül. S az egyetlen dolog, ami legyőzheti a fájdalmat a mély, gyógyító isteni szeretet. Remélem ismeritek.

Hajnali kettő. Ketten ülnek egy szobában, tanulnak. Már szinte fel sem fogják, amit olvasnak, de holnap vizsga, tanulni kell. Mit holnap, az már ma van. Már nincs addig csak hat óra, addig még meglesz három tétel. Vagy az összes, ha elég kávé vagy fekete tea csurog le a torkukon. Hogy a szervezetük ezt megsínyli? Na, persze! A több évszázados éjszakázós hagyományt eddig még mindenki túlélte. Kicsit bambán mentek ugyan a vizsgára, de meglett. Utána fél óra alvás, és jöhet a következő tananyag. Na jó, csak vicceltem. Kell egy nap, vagy kettő, amíg kipihenik ezt a bioritmus felborítást. Utána jön a következő nem-alszom-ki-magam-mert-tanulok. S hogy ez mire jó? Semmire. De a tanulásba nem lehet belefáradni. Legalább abba nem.

Azért van ebben némi cinizmus. Pláne, ha valaki hétalvó természet. Mert akkor mindennél többre tartja az alvást. Kivéve ilyenkor. Ilyenkor tanul, mint egy őrült. Hiába szólnak rá sokadszor is, hogy menjen már aludni, csak tanul, tanul rendületlenül. Hátha meglesz az a kettes. Bár a vizsgán inkább csak a sorozatok jutnak eszébe, amiket tanulás helyett nézett. Mert a vizsgaidőszak pont erre van kitalálva. Nappal belefér néhány sorozat, aztán a vizsga előtti éjjelen... Hajjaj! Ott aztán van nemulass. Tanulni, tanulni, tanulni... Ha a kedves Kedves is ott van, akár még arra a mókára is megkérhető, hogy öntsön nyakon egy pohár hideg vízzel elalvás esetén. De ez már igazán extrém eset. Ehhez sok szeretet és türelem kell. No, meg önfegyelem. De ma már kinek van olyan?

Amikor elérjük a kritikus pontot (ahol a meniszkusz eltűnik... ) akkor megfogadjuk, hogy a következő szorgalmi időszakban téééééééényleg rendszeresen fogunk tanulni. Ez sikerül is. Két napig. Na jó, három. Aztán újra elkényelmesedünk, majd jön az újabb éjszakázós vizsgaidőszak. Amíg a kezünkbe kerül a diploma. De addig még jó sok áttanulnivaló éjszaka vár ránk. No meg átkozódás, hogy bár mentem volna inkább... Ide gondolj, amit szeretnél. Hát, ez van. De azért a másnapi (aznapi) vizsgájuk sikerült. És tényleg soha többet nem akartak éjszakázni. De ez (mint sejthető) nyilván nem így történt...

Tél van. Szenteste. Valami mély csend sugárzik mindenből. Valahol elzúg egy mentő, türelmetlen autósok dudálnak, a vonat késik, mint mindig. De valahogy... talán mégis más ez az este. Béke kellene legyen a szívünkben. Legalább ott, nem? Az isteni szeretet legnagyobb megnyilvánulását ünnepeljük ebben a három napban. De mintha észre sem vennénk. A mentősöknek ma talán még keményebb műszakuk van, mint az év többi napján, még türelmetlenebbek vagyunk, mint máskor, mert még ezt meg ezt meg ezt meg ezt nem intéztem el. A fene egye meg! Erről szól nektek?

Aztán látunk egy kislányt. Kedves, kacagó. Az ablakon tekintget ki, hogy na, mikor már? Mikor, mikor, mikor? Vajon mire vár?

És ekkor szép lassan elkezd szállingózni a hó. Eltemeti a türelmetlenséget. Eltemeti a fájdalmat. Olyan mély csendet hoz a világba, mely csak halk téli estéken jelenik meg. Nincs mélyebb csend a hóesés csendjénél. És ebben a csöndes világfehéredésben megérezzük azt a békét, amire karácsonykor vágyunk. Ahogy sétálunk az egyre fehérebb városban eláraszt egy mély, ismeretlen, közeli szeretet. Még azt is eltalálja, aki tagadja Isten létét. Pedig nem más ez, mint a szeretet újabb megnyilvánulása. A mentősök a műszak lejárta után hazamennek, és megkönnyebbülten ölelik magukhoz családtagjaikat. Ma sok ember életét megmentették. Ma sokakat vigasztaltak. S most végre hazaértek. 

A kislány pedig mosolyog. Boldog. Ezt kérte karácsonyra. Havat. Havat az embereknek, hogy egy kicsit megérezzék a csöndben szeretőt. Az Atyát, aki mindnyájunk Atyja. És a szeretetet, mellyel az Isten megmentette az embert.

Hideg van. A hídon ül egy ember, kezében könyv és pohár. Viseltes ruhájában fázik. Kellene valami. Valami meleg. Ha még adnak pár forintot talán tud venni egy forró italt... Forralt bort inna legszívesebben, de ha az nem fér bele, teát iszik. Kezében vékony szivar ég, s a kék szemében az élet fájdalmas bölcsessége ragyog. De csak kevesen veszik észre. Nem szoktunk felfigyelni egy hajléktalanra. Annyi van belőlük...

Ilyenkor, advent időszakában nézi, látja ezt a sok csillogást, díszítést, álcát. Elbújunk, és a szeretet hangján harsogva úgy teszünk, mintha jók lennénk. Azért jó is valamire ez az időszak. Az emberek szívesebben adnak, s néha akár egy kétszázas is kerül abba a pohárba. De a legjobb a karácsonyi meleg étel osztás a téren. Az jó. Igaz ugyan, hogy akkor sokan tömörülnek oda, és vigyázni kell a cókmókra, de mégis van benne valami, ami egy kicsit felmelegít. Mindegy, hogy krisnások, ateisták, keresztyének... Meleg étel. Télen. Ez ajándék.

S esténként, mikor nagyon fázik, meg-meggondolja, hogy esetleg bemegy a szállóra, de nem szeret ott lenni. Az önkéntesek meg az ott dolgozók kedvesek, csak... vigyázni kell a könyvekre. Mert a könyvek fontosak. A könyvekben olyan világok vannak, amelyekről álmodik. Ahol nincs éhezés, nincs fájdalom, van tiszta ruha, meleg szoba... Mint gyermekkorában. Jaj, az olyan jó volt! Ilyenkor, karácsonytájt édesanyja mindig a kedvenc süteményét sütötte. Ha rágondol szinte érzi az illatát, az ízét! Ő akkor is többnyire olvasott. Szeret olvasni. Meleg volt, és együtt díszítették fel a fát. Édesapja komor volt rendszerint, nehéz volt a munkája és kevés pénzt kapott érte, de ezt neki nem mutatta ki. Ha jelen volt, igyekezett boldognak látszani. Hiányoznak a szülei, nagyon hiányoznak...

Most mi van karácsonykor? Meleg étel. Emlékek. Hideg. Bár kapna egy sálat valahonnan. Az jó lenne. Egy jó meleg sál ebben a hidegben. Minden értelmetlen és fölösleges ajándéknál többet érne számára. Vagy egy könyvet. Egy jó könyvet. Az még a sálnál is melengetőbb. Mert remény van benne. Szeretet. Talán a Biblia is lehet ez a könyv... Csak ilyen hideg ne lenne. Hideg, hideg, hideg. Karácsonyi hideg szeretet.