Tél van. Szenteste. Valami mély csend sugárzik mindenből. Valahol elzúg egy mentő, türelmetlen autósok dudálnak, a vonat késik, mint mindig. De valahogy... talán mégis más ez az este. Béke kellene legyen a szívünkben. Legalább ott, nem? Az isteni szeretet legnagyobb megnyilvánulását ünnepeljük ebben a három napban. De mintha észre sem vennénk. A mentősöknek ma talán még keményebb műszakuk van, mint az év többi napján, még türelmetlenebbek vagyunk, mint máskor, mert még ezt meg ezt meg ezt meg ezt nem intéztem el. A fene egye meg! Erről szól nektek?

Aztán látunk egy kislányt. Kedves, kacagó. Az ablakon tekintget ki, hogy na, mikor már? Mikor, mikor, mikor? Vajon mire vár?

És ekkor szép lassan elkezd szállingózni a hó. Eltemeti a türelmetlenséget. Eltemeti a fájdalmat. Olyan mély csendet hoz a világba, mely csak halk téli estéken jelenik meg. Nincs mélyebb csend a hóesés csendjénél. És ebben a csöndes világfehéredésben megérezzük azt a békét, amire karácsonykor vágyunk. Ahogy sétálunk az egyre fehérebb városban eláraszt egy mély, ismeretlen, közeli szeretet. Még azt is eltalálja, aki tagadja Isten létét. Pedig nem más ez, mint a szeretet újabb megnyilvánulása. A mentősök a műszak lejárta után hazamennek, és megkönnyebbülten ölelik magukhoz családtagjaikat. Ma sok ember életét megmentették. Ma sokakat vigasztaltak. S most végre hazaértek. 

A kislány pedig mosolyog. Boldog. Ezt kérte karácsonyra. Havat. Havat az embereknek, hogy egy kicsit megérezzék a csöndben szeretőt. Az Atyát, aki mindnyájunk Atyja. És a szeretetet, mellyel az Isten megmentette az embert.