Emlékszel még az első szerelemre? Mikor még kedves voltál, naiv és bolond? Mikor még azt hitted, hogy az élet egyszerű lehet, és aki szeret, az mindig boldog?

Emlékszel még, hogy nézett rád először? Ebben a tekintetben volt minden reményed. Azt gondoltad meg is halnál érte... és akkor már megérte élned. Szerettél. Mint egy őrült. Mint egy bolond. Vadul, szenvedéllyel... lilán. S a reményeidnek alapja is volt azon a tavaszi délutánon. 

Csak nézted, nézted, ahogy virágzik a mandulafa. Fölötte kék az ég. Enyhe kontraszt. Halványrózsaszínen zsong a tavasz. Ilyenkor mindenki szerelmes. Te is. Én is. S ahogy nézem azt, aki egykor nekem kedves volt, megsajdul a szívem. Újra virágzik a mandulafa. Nézem, nézem. Az ég ugyanúgy kék fölötte. Emlékszem arra, aki voltam. És most nézem azt, aki lettem. Fáj az, akivé változtam. Mert bántott, akit szerettem. Nem direkt tette. Akaratlanul. Egy rossz szó, egy rosszalló tekintet. Elvesztem benne. Elvesztem miatta. A tavasz itt van, és fáj nekem. Elveszett belőlem a szerelem.