Holnap. Jön a nagy nap, végre vizsgázhatok szerves kémiából. Rettegek. Még mindig azt érzem, hogy nem, nem tudok eleget. Kevés vagyok, kevés a tudásom. Tiszteletlenség felkészületlenül menni vizsgázni, de felkészülni rá nem lehet. Már attól sírok, ha csak megnyitom a pédéeffet. Aromaticitás, aromás jelleg, monociklusok, Claisen-kondenzáció, kolligáció, koordináció.... szubsztitúció, elimináció... essen1, essen2, ésatöbbi borzasztó! Knoevenagel? Most komolyan? Nem, nem, nem, nem! Hogy? Hogyan tudnám én ezt megtanulni egy hónap alatt, amikor önöknek egy élet, mire elsajátítják? Jó, csak pár év, és már a vérükben is reakciómechanizmusok folynak...

De én? A szerencsés(tlen??) másodéves halogató? Aki épp azzal küzdök, hogy valamit, csak valamit meg tudjak ebből jegyezni? Miért, hogyan? Kevés vagyok én ehhez... a bölcsész része a személyiségemnek csak pislog, hogy egyáltalán miért, miért, miért nem mentem magyar szakra? Miért kell nekem itt küzdenem a kémiákkal, amikor azt nevetve tanulnám? Hát kérem! Ezt is nevetve tanulom. Kínlódva, szenvedve, szenvedéllyel, szeretettel. Mert kérem, ezt én nagyon szeretem! Hiába minden vívódásom... ja, az egy másik történet. Szeretem. Kétszakállú kékszakállú nyilak, és hasonlók. Irányítási szabályok. Orto, meta, para... ez irtó para! Csak ülök, pislogok. Ezt kellene holnapra tudnom? Dimetiloxirán. Van benne egy kötőjel valahol, csak elveszett. Reménytelen eset. Meg kell vigasztalni, szegény csak gyűrűs, de nem jegyes...

Latinul is tanulhatok közben. Mert a CIP-szabályban az R-konfiguráció a latin rectus=jobb, az S pedig a latin sinister=bal szavak rövidítése miatt használatos. Csönd... sírok, szipogok. Oxo-enol tautoméria. Karbonil meg ilyenek. Csönd... már kínomban nevetek. A kémia krémje, vagy krimije... szerves... biztos mert van szíve... Hehehe... Közben pedig egy történet csendben bekúszik az agyamba, és nem hagy koncentrálni. Egészen aranyos történet, bár tutira nagyon unalmas lehet a mindenkori jövő nemzedékének, mert ez is a szerelemről szól. Nem is nekik írnám, ha írnám, hanem magamnak, de nem lehet, mert elvileg tanulnom kell. De egyik sem megy. Nem tudok tanulni, mert közben megy a történet, de írni sem tudok, mert akkor lelkiismeret furdalásom lenne, amiért nem tanulok. Mi a megoldás? Csokit eszem. Az mindig segít, no meg felvidít. Mintha az elég lenne. S reménykedek, hogy azok az átvirrasztott, elvesztegetett éjszakák elegek lesznek. Elégségesek. Mert az kérem, már kettes...