Csend. A talpunk alatt ropog a hó. A fák fehérek tőle és a köd titokzatos csönddel tölti meg a tájat. Csak megyünk egymás mellett. Ő és én. Valahol azt érzem, beszélnem kellene. De olyan jó most ez a csönd. A kis kék szánkó szalad utánunk. Én élvezem a csöndet és hogy ő itt van. Velem. De beszélnem kellene. Annyi mindent szeretnék elmondani, de nem találom a szavakat. Csak nézem a fákat, ahogy a hótól lehajlanak az ágaik, a padokat, a ködöt... bámulom ezt a csodát. Csikorog a hó. Csikorog, csikorog, csikorog. 

Rám néz. Nevet a szeme. Én rettenetesen zavarban vagyok, mert az én ötletem volt, hogy itt legyünk, de nem tudok beszélni. Utálom, amikor belém szorulnak a szavak. Hiszen mesterüknek tartottam magam! Mindig tudom, mikor mit kell mondani, na meg hogy hogyan. De most nem megy. Nem megy! Nagyon szép szeme van. Mindig elveszem benne. Mosolyog. Vajon ő is zavarban van? Á, tuti nem. Az nem vall rá... Tényleg mondanom kell valamit.

-Varázserdő - suttogom végül és ő rám nevet. 

Ezután csúszkálunk egy jót, bolyongunk az erdőben és nevetünk. Nagyon sokat nevetünk. A fák és a köd is velünk kacagnak, s én csak élvezem, hogy megint gazdagabb lettem egy emlékkel. Egy emlékkel, amiben ő van benne. Velem.