Tudom. Érzem. Te más vagy, mégis ugyanolyan. Te vagy én, és én vagyok te. Tűz ég benned is, bennem is. Túl sok. Robbanásveszélyes. Te vagy a hidrogén, és én az oxigén. Egy szikra... robban az egész. Ezért megértem, hogy félsz. Igazad van. Jobb, ha minél messzebb vagy tőlem. Mert hát mik vagyunk mi? Elemek. Én nyolcszoros tömeggel rendelkezem hozzád képest. Addig jó, amíg nincs szikra. Addig elvagyunk egymás mellett hidegen. Addig nem kell féljen senki...

Szellőztetnek. Te elmész, elszállsz. Kisebb a sűrűséged, a fajsúlyod. S én itt maradok megint egyedül, oxigénként. Nem reagálhattam. Megint. Pedig vágyom rá. Sokat jelentene az az alacsonyabb energiaszint. Termodinamikailag stabilabb. Mondjuk kinetikailag így is stabil vagyok. Tudok mosolyogni, nevetni, sírni. De a termodinamika mást diktál. Azt mondja, győzzem le a kinetikai gátamat, és egyesüljek egy másik elemmel. Mert az úgy jobb lenne nekem. Ezt én is tudom. Érzem. Mégsem jön össze. Kellene egy szikra, vagy UV-fény, vagy egy kis melegítés, hogy robbanhassak, éghessek. De nincs. Itt vagyok ebben a szobában. Oxigén vagyok. Álmodom...