Tél van. Elvileg még holnaputánig. Nem is ez a lényeg. Tudod, szombaton nagyon fáradtan hazajöttem. Haza? Hát, a koliba. Nem igazán otthon, de amíg nincs más addig ez is jó otthonnak. Ültem bambán és fáradtan az ágyamon, és az egyetlen vágyam az volt, hogy kötött zokniban, a te L-es vagy XL-es pulcsidban (ötletem sincs mekkora a méreted), ami nekem combközépig érne, és az ujja is jó hosszú lenne, hogy nem érne ki belőle a kezem, szóval így, zokniban és a te pulcsidban és leggingsben hozzád bújjak, és úgy aludjak. Melletted. Addig te olvasnál vagy nem tudom mit csinálnál. Ez volt a vágyam. Sőt, még mindig az, bár, hogy már nem vagyok olyan fáradt, nem tör rám oly elemien. És így el tudom magammal hitetni, hogy ez nem is igaz… De piros lenne a kanapénk, és hatalmas ablakaink lennének, amin keresztül gyönyörködnénk a hóesésben, és pöttyös bögréből teát innánk… közösen. Te és én. És akkor MI-vé válnánk. És nem lennél többé te nélkülem, és én sem lennék többé nélküled. Mi lennénk. Együtt.

De talán… talán túl tökéletes lenne. Talán… de tudod, melletted otthon vagyok. Melletted nem félek. Melletted biztonságban érzem magam. Mert amikor te megölelsz az jó. Az olyan, mint amilyen egy ölelés kell legyen. Puha, meleg, lágy, biztonságos. És tisztellek téged. Ezért nem zavarlak, ezért nem megyek oda hozzád, hogy beszélgessek veled. Pedig nagyon szeretném. De valahogy nem akarok már magamnak több csalódást okozni. És neked sem. Igazad van. Jobb ez így, hogy csak látjuk egymást, figyeljük egymást, de nem beszélünk. Hiszen a beszédből csak félreértések származnak. Amíg nem beszélünk, addig megmarad a varázs. Addig nem derül ki, hogy komolyzenét hallgatok, és hogy nem vagyok balkezes, pedig a jobb kezemen hordom a karórám. Addig nem derül ki, hogy őszinte és kedves ember vagy, egy igazi úriember. Addig nem derül ki, hogy mi van bennünk, addig még maradhatunk idegenek…

Tudod, valahol sajnálom, hogy sosem leszünk barátok. Nem lehetünk barátok. Egyszerűen azért, mert túl vonzó vagy számomra. És sosem tudnálak úgy szeretni, mint egy barátot. Egyszerűen azért, mert te vagy több leszel annál, vagy senki leszel számomra. Egy kedves péntek délután emléke. Elfelejtem majd az arcodat, a nevetésedet, a mosolyodat, a hangodat… csak arra fogok emlékezni, hogy jól éreztem magam veled. És ha majd hozzá bújok valakihez a kötött zoknimban és az ő pulcsijában, valami eltörik majd bennem. Te és az emléked… te túl kedves, túl fontos idegen.

Tudod, én fölnőttem. Már nem látom olyan szépnek és egyszerűnek a dolgokat, már foglalkoztatnak a számok. Már elfogadtam, hogy a fölnövés egy teljesen természetes és szükséges folyamat. Persze, tudom, a gyerekeknek sok-sok türelem kell ahhoz, hogy elviseljék a fölnőtteket. De tudod, van egy-két dolog, amit te nem értettél, hát elmagyarázom neked.

Tudom, voltál több különböző bolygón, ahonnan mindig úgy távoztál, hogy hát a fölnőttek igencsak furcsák. Nem furcsák. Tudod, miért iszik az iszákos? Igen, mert szégyelli magát. És ezt el akarja felejteni. De azért kezdett el inni, mert gyermekként, ami te örökké maradsz, folyton azt hallgatta, hogy haszontalan, és semmirekellő. Hát, azzá vált. A királyt folyton bántották és elnyomták, ezért akar irányítani. A hiúnak önértékelési problémái vannak. Biztos vagyok benne, hogy amikor iskolás volt, akkor tele volt pattanással, és fogszabályzója volt, és mindenki csúfolta emiatt. És aztán, mikor felnőve ezeket elhagyta, elégedett lett önmagával. De még mindig fél, hogy ő kevés.  Az üzletembernek gyermekkorában nem volt semmije. Folt hátán folt nadrágot kellett viselnie, és szégyellte magát, amiért ő nem kapott minden héten új ruhákat. A szegénység az nehéz teher egy gyermeknek. Ezért lett üzletember. Hogy bármit és mindent birtokolhasson. Mert a gyermekkori szegénysége még mindig fáj neki. Mindent a sajátjának akar, mert korábban semmije nem volt. S a lámpagyújtogató? Ő egyszerűen csak félt önmaga lenni. A parancs nem változik, teljesíteni kell. Nem az ésszerűség a fontos, hanem a parancs. Nincsenek önálló gondolatai, és nem mer kilépni a komfortzónájából. A lámpagyújtogató egyszerűen csak fél. A geográfus pedig tudásra vágyott. Olyan tudásra, amit másoktól hallhat. Olyan tudásra, amelytől több lesz a világ. De küzdjenek érte mások! Ő majd learatja a babérokat. Mert nem elég bátor, hogy elinduljon, de a dicsőséget és az elismerést szeretné megkapni.

Látod, kis herceg? A fölnőttek nem is olyan furcsák. Mi, fölnőttek, néha talán érthetetlenek vagyunk. De tudod, mi megtapasztalhatjuk a szerelmet. Egy gyerek sosem lesz szerelmes, és bizony a szerelem, az egy nagyon fontos, szép és csodálatos dolog. Tudod, a világ gyermekként sokkal egyszerűbbnek tűnik. Gyermekként tele vagyunk álmokkal és naivitással. Gyermekként nem kell foglalkozzunk a számokkal, sem semmi nehéz vagy furcsa dologgal. A szerelemmel sem. De amikor már fölnőttek vagyunk, akkor bizony rossz dolgokkal is kell foglalkozzunk. Érnek minket csalódások. Összetörhetnek az álmaink, és becsaphatnak a rókáink. De azért fölnőttnek lenni is csodálatos dolog. Mivel végérvényes, ezért sosem leszünk újra gyerekek. De fölnőttként van egy olyan kiváltságunk, ami nektek nincs meg: szülei lehetünk a gyerekeinknek. És hidd el, ha jók az értesüléseim, ezért megéri fölnőni.

Ismerek egy mágust. Bolond mágusnak hívják. A nevét senki sem tudja. Szakadt köpenyében állandóan le-föl rohangál ebben a modern világban, és beszél. Olykor motyog, máskor kiabál, néha normális hangerővel közli a mondandóját, megint máskor csak a szája mozog. Minden nap látom. Minden nap találkozom vele. Mégis levegőnek nézem, mint mindenki más. Mert mennyire ciki lenne már elismerni, hogy igen, én látom ezt a bolond mágust. Ezt a varázslót.

Aztán egyszer, amikor a lelkem haldoklott, amikor kábán feküdtem virágok illatorgiájával betakarva a fűben a csillagos ég alatt és sírtam, odajött hozzám. Leült mellém. Akkor nem szólt egy szót sem. Csak hallgatott. Hallgatta a bánatomat. Jelenléte nyugalommal töltött el. Egy idő után felszáradtak a könnyeim, megkönnyebbültem, és már mosolyogtam. Felültem, majd ránéztem. Meg akartam kérdezni, hogy ki is ő valójában. Rám mosolygott. Még mielőtt bármit kérdezhettem volna tőle, megszólalt. Lágy, meleg hangja volt.

-Ne kérdezz semmit. Tudom, hogy ezer kérdésed van, de inkább most hallgass meg. Nem a kérdéseidre fogok válaszolni, hanem a fájdalmadra. Nézd!

Azzal kinyújtotta felém a kezét, s én belenéztem nyitott tenyerébe. Apró gyémántok feküdtek benne. A következő pillanatban összeszorította a kezét, s amikor újra kinyitotta üvegszilánkok voltak benne, melyek felsértették a kezét, így vörös színezetet kaptak az általuk okozott sebektől. Ki akartam ütni a kezéből az üvegszilánkokat, de ő újra összezárta a kezét.

-Ne tedd ezt, kérlek!-suttogtam kiszáradt torokkal. Rám mosolygott, majd újra szétnyitotta lezárt öklét, s most homok volt benne. Folytatta a műveletet, s mindig más volt nyitott tenyerén. A homok után apró kavicsok, utána kicsiny drágakövek, majd furcsa fekete szemcsék. Magvak, virágok, halott méhecskék, fémforgács, igazgyöngyök, fakéreg, száraz levelek, jég, föld, és legvégül egy egyszerű fehér kő. Felém nyújtotta, s én elvettem.

-Ez a szíved -mondta, majd eltűnt. Én ültem ott a hófehér kővel a kezemben, amely különösen ragyogott, és nem értettem semmit. „Ennek a dolognak még nagyon sokat kell érnie bennem” gondoltam.

Miután találkoztam a bolond mágussal eltelt egy év. S én nem tudtam elfelejteni. Miért? Ki ez a varázsló, aki csak úgy megjelenik, majd eltűnik? Néha motyog, olykor kiabál, vagy éppen suttog...? Mit akart tőlem? Mit üzen(t) nekem? Ilyen, s ezekhez hasonló több ezer kérdés száguldott át tudatomban a találkozásunk után.

Egy évvel később kimentem arra a helyre, ahol találkoztunk. Csak ültem a csillagos ég alatt, és vártam. Vártam a bolond mágust, aki talán csak képzeletem szüleménye, mégis olyan valóságosnak tűnt. Valóságos... milyen csalóka szó...

Amíg vártam a mágust tűnődtem. Vajon mi lehet vele? Hogyan töltötte az elmúlt évet? Még mindig gyűjti a könnyeket? Eszembe ötlött első találkozásunk. Az „anyagsorozat”. Ahogy végigvettem újra a kezében akkor sorra megjelenő dolgokat, feljöttek bennem azokhoz tökéletesen passzoló emlékek abból az egy évből. A mágus tudta előre... és így figyelmeztetett. Lefeküdtem a néztem a csillagokat. „Köszönöm” futott át hirtelen az agyamon. Azaz... ez nem a legmegfelelőbb kifejezés. Nem csak a tudatom, hanem az egész lényem mondta ezt a „köszönöm”-öt. A csillagok nevettek. De a mágus nem jött el azon az éjjelen, hiába vártam. Mégis. Újra kaptam tőle valamit. Valami megfoghatatlant, ami csodálatos. Talán később érteni fogom.

Azóta felnőttem. El is felejtettem ezt az egészet, de aztán -egy különösen fontos napon- nem találtam valamit, amire sürgősen szükségem lett volna. Kerestem mindenhol, de nem találtam. Tűvé tettem érte mindent, de mintha kámforrá vált volna. Azonban rábukkantam a „kincsesládámra”, amelybe a gyermekkori „fontos dolgokat”, ha úgy tetszik, kincseket raktam. „Hátha ebben van” gondoltam reménykedve. Kinyitottam... és ledöbbentem... A ládámban nem volt más... nem volt más csak a fehér kő... „ez a szíved”... S akkor megértettem. A bolond mágus létezik, és szeret. Vigyáz ránk. Tud mindenről. Tudja, hogy fogunk dönteni. De attól még hogy tudja, hogyan döntünk, a döntés a miénk. Nem dönt helyettünk. A bolond mágus az élet értelme. A bolond mágus a „Vagyok”.

Amikor erre rádöbbentem megállt az idő. Elfelejtettem, hogy épp mit keresek. Néztem a kis fehér követ, amely tökéletesen illett a tenyerembe. De már nem volt olyan hibátlan, mint amikor megkaptam. A felülete megkarcolódott, és egy kicsit megszürkült. Néztem, néztem ezt a követ, ami a szívem, és elkezdtem sírni. Leültem az ágyamra, és sírtam. Magam sem tudom, hogy miért. Így találtál rám. Én hozzád bújtam, te pedig nem kérdeztél semmit. Csöndben vártad, hogy elmondjam ezt neked. Mert szeretsz. Az egésznek a lényege a szeretet.

Csak vártál. Éreztem a csöndedben a várakozást, és a kimondatlan kérdéseidet. Így elkezdetem neked elmondani az egészet. Beszéltem neked a láthatatlan, mégis mindig látható bolond mágusról. Elmondtam, milyen kincseket kaptam tőle. Elmeséltem, hogy szerintem ki is ő valójában. S te csak ültél és hallgattál. Melegséggel töltött el, hogy a karodban tartasz, és hallgatod a történetemet egy bolond mágusról, aki beoson a csöndekbe és a mesékbe. Jelen van a nevetésben és a sírásban. Az álmokban és a valóságban. A napsütésben és az esőben. És jelen volt akkor ott velünk, amikor elmeséltem neked, hogy létezik. S miután elmondtam neked az egészet, ránéztem a kőre, amely újra tökéletes volt. „Ez a szíved!” Így neked adtam. Mert szeretlek. Hiszen az egész lényege a szeretet.

Ismerek egy mágust. Bolond mágusnak hívják. A nevét senki sem tudja. Szakadt köpenyében le-föl rohangál ebben a modern világban, és beszél. Én látom őt. És büszke vagyok arra, hogy ismerem.

Emlékszel még az első szerelemre? Mikor még kedves voltál, naiv és bolond? Mikor még azt hitted, hogy az élet egyszerű lehet, és aki szeret, az mindig boldog?

Emlékszel még, hogy nézett rád először? Ebben a tekintetben volt minden reményed. Azt gondoltad meg is halnál érte... és akkor már megérte élned. Szerettél. Mint egy őrült. Mint egy bolond. Vadul, szenvedéllyel... lilán. S a reményeidnek alapja is volt azon a tavaszi délutánon. 

Csak nézted, nézted, ahogy virágzik a mandulafa. Fölötte kék az ég. Enyhe kontraszt. Halványrózsaszínen zsong a tavasz. Ilyenkor mindenki szerelmes. Te is. Én is. S ahogy nézem azt, aki egykor nekem kedves volt, megsajdul a szívem. Újra virágzik a mandulafa. Nézem, nézem. Az ég ugyanúgy kék fölötte. Emlékszem arra, aki voltam. És most nézem azt, aki lettem. Fáj az, akivé változtam. Mert bántott, akit szerettem. Nem direkt tette. Akaratlanul. Egy rossz szó, egy rosszalló tekintet. Elvesztem benne. Elvesztem miatta. A tavasz itt van, és fáj nekem. Elveszett belőlem a szerelem.